Nórika mindig mosolyog. Bele az arcodba. Jön-megy, keres-kutat, néha talál. És ír. Néha sokat. Most jelent meg első kötete, a Vénusz-dombi mesék, mely a Veszprém Indexen megjelent írásainak válogatását tartalmazza. A helyzet adott volt, elkészítettünk az első veszprém indexes „Köztünk vannak”-ot.

Index: – Már javában tartott a „Nösztönlények”, amikor kaptál egy díjat egy Veszprém Presszós írásodért, nevezetesen a Dr. Szegő Tamás Alapítvány Kuratóriumának Díját.

Szegedi Nóra: – Igen, a váltás környékén volt. Találtam egy pályázatot az interneten, aminek az volt a lényege, hogy olyan embereket díjaznak, akik kiállnak azok mellett, akik valamilyen hátrányba kerültek. Az én cikkem a hajléktalanokról szólt, de például az egyik díjazott egy nagyon szegény családról írt, tehát a hátrányos helyzet a téma. Ugyancsak az Iminek (Pethő) mondtam, hogy én ezt megpróbálom, nem tudom, lesz-e belőle valami, de pályázok. Aztán ki is jött az értesítés, hogy nyertem, felhívtak, jaj, nagyon jó, örülj neki, gyere fel hozzánk. Hát felmentem, ott ültem egy teremben, és azzal kezdődött (ezt ugye az egyik részben meg is írtam), hogy nekem be kellett mutatkozni. Egyáltalán azt se tudták, hogy ki vagyok. Annyira ciki volt: „elnézést, de az egyik díjazottat nem ismerjük, ha jelen van, akkor álljon már fel”. Gondold el, egy zsúfolt terem, én meg a leghátsó sorban ültem le persze, és akkor fel kell állni, „én vagyok az, hello”, tök vörösen. A fotós meg rögtön odafordult és elkezdett fényképezni, mert én ilyen vagyok, ha zavarban vagyok, rögtön elpirulok.

Index: – Mint mindenki általában.

SzN: – És akkor megkértek, hogy ugyan menjek már előre, ne üljek ott hátul. Na, mondom, klassz, jól kezdődik. Ez hagyján, leültem, elmondta Bernáth László – a kuratórium elnöke – az általános beköszöntőt, aztán pont velem kezdték. Kivel mással, nem baj, legalább hamar túl leszek rajta. Majd felállt az az ember, akire én rá voltam bízva, és úgy kezdődött – „Szegedi Nóra egy szemtelen lány”.

Index: – Ez eddig még pozitív vélemény is lehet.

SzN: – Igen, és megint elvörösödtem. Nyakig. Megint, pedig akkor már kezdtem rendbe jönni. És utána jött, hogy feltűnési viszketegségben szenvedek, majd szépen a hasonló kaliberű jelzők, amiket már pontosan nem tudom idézni, mert teljesen rosszul voltam. Az égések égését éltem meg. Aztán ebből a fajta felpofozásból szépen lassan átkanyarodott valamilyen szintű dicséretbe. Úgy ültem ott, mint a mesében a farkas, akit leforráznak, de utána még küzdeni akar, és kinyírja malackát. Nagyon durva, kemény lecke volt. Akkor valamilyen szinten rádöbben az ember, hogy mennyi mindent kell még megtanulnia, hogy ez a díj érjen is valamit. Olyan szempontból, hogy tényleg elismerés legyen, mert ez még csak amolyan „figyelj, te ott nem rossz dolgokat csinálsz, de azért még várunk tőled valamit, ez még nem az igazi”. Ezért is lett ez különdíj. Mert akiket díjaztak, pénzjutalomban részesültek – ők tényleg letettek valamit az asztalra, én csak becsúsztattam. Persze röpködtek ott az ígéretek, hogy nem hagyhatnak elveszni, egy munkanélküli emberke vette át a díjat, és hogy olyan nincs, hogy Veszprémben nincs munka, majd a polgármester, és így tovább. Én csak vigyorogtam és vigyorogtam, aztán azt mondtam, menjünk haza, mert most már azon idegeskedem, hogy a kutya behugyozott-e vagy sem. Érdekes volt. De például a Felhősi (István), akivel elég sokszor beszélgetek, mondta azt, hogy a díj mindig arról szól, aki adja, nem igazán arról, aki kapja. És ez szerintem valahol igaz.

Index: – A könyv megjelenése ennek a következménye volt? Nem hagytak elveszni?

SzN: – Nem. A „nem szabad elkallódni” egy tízperces intervallum volt körülbelül, mert aztán elkallódtam, és ez nem okozott problémát senkinek. A könyv megint csak egy pályázat eredménye. Már nem is tudom, hogy találtam rá az Első Kötet Műhelyre. Egy nagyon fiatal és lelkes társaság bevállalja, hogy ha bárki bármilyen irományt beküld, akkor ők legalább azt a fáradtságot veszik, hogy elolvassák és elmondják róla a véleményüket. És ha olyan, akkor próbálnak segíteni is: egyrészt felrakják a honlapra, e-könyv formában, másrészt segítenek a könyvkiadásban. A műhely nem kiadó, de kijárták már ezt az utat, tudják, hogyan zajlik a könyvkiadás. Nekik küldtem el, hihetetlen gyorsan elolvasták, és nagyon hamar válaszoltak.

Index: – Ez csak a „Vénusz-dombi mesék” volt, vagy a többi közül is szemezgettél?

SzN: – A „Vénusz-dombi mesék” volt először, majd az „Utazás a G-pontok” közül egy-kettő. Rögtön elfogadták a kéziratot, és mondták, hogy fel akarják rakni a honlapjukra, csak szedjem össze rendesen. Na, ha engem valamivel nyakba lehet szúrni, az a „szedjem össze rendesen”, mert nekem semmi sincs meg, mindent az index.veszprem.hu-ról kellett leszednem. Azért sikerült összeszednem, elküldtem nekik. Aztán mondták, hogy ezt ki kéne adni. Ők a Révai elektronikus nyomdáján keresztül adják ki a könyveket, mert az nagyon olcsó. A Révait meghívták a tévébe, a Kultúrházba, és akkor mondta nekem a Mikes Vivien, aki az egyik vezető az EKM-nél, hogy figyelj, megyünk, de három embert szeretnének, az egyik leszek én, a másik még egy lány, akinek könyve jelent meg, és gondoltuk, hogy te lehetnél a harmadik, mert már dolgoztál rádióban, nem tojsz be attól, hogy élőben kell szerepelni. Jól van, menjünk. Természetesen megkérdezte aztán a Révai, hogy kik azok, akik mennek vele a műsorba? Nos, így került hozzá a kézirat, vagyis ez az összetákolt valami, amiben azért akkor már volt munkánk rendesen. Az EKM csinálta a tördelést, ők szerkesztették, tényleg mindent a seggem alá raktak.

Index: – Tehát a Révai a kiadó?

SzN: – Nem, ez magánkiadás. Próbálkoztam több helyen is, elküldtem az Ulpius-háznak, azzal a címszóval, hogy én elődöntős voltam nálatok, figyu, itt a könyvem, nézzétek már meg, hátha jó. Azt válaszolták, hogy nagyon sok könyv vár még fiatal tehetségektől, ezért ők egyelőre nem tudják vállalni.

Index: – Elődöntős?

SzN: – Volt az Ulpius Íróiskola, ahova ugyancsak jelentkeztem. Három fiatalt választottak ki, akik egy évig egy-egy elismert író mellett tanulhattak. Erre pályáztunk több százan, itt kerültem be az elődöntőbe. Igazi jó társaság jött össze, az elődöntősöknek szerveztek egy bulit, ahol találkozhattunk, és baromi nagy arcok voltak, nagyon jól éreztem magam. Csak hát ez is Budapesten van, és nem olyan egyszerű feljárogatnom ezekre a találkozókra. És a végén el is aprózódott a dolog, mindenki ment a saját útján. De azért figyeljük egymást, hogy kivel mi van.

Index: – Ide novellát küldtél?

SzN: – Egy válogatást, ugyancsak indexes anyagot, de nem csak a Vénusz-dombit, hanem összevissza válogattam.


folyt. köv.