Ami rossz, ami szakadt, ami piszkos, ami kurva, ami szexi, ami pucér, ami őszinte… nos, ez a blues, ezt játssza a Colorado másfél évtizede. Ennek örömére tartottak egy kis „engedd el a hajam”-at az Eszpresszóban.

Most nem hárman ügyködtek a színpadon, mint ahogy azt az elmúlt évben megszoktuk, hanem meghívták a bandának egykori tagjait is. (Csongrády Kornél például Londonból jött, hogy egy kicsit gitározzon valami bluest.) Szóval, amolyan örömzene zajlott a deszkákon. Ez az öröm hamar átragadt ránk, haverokra. Nem, nem a közönségre, mert mi, a haverok toltuk el az arcunkat az egykori Séd mozi valamikori kamaratermébe, hogy Coloradoék tolmácsolásában meghallgassuk azokat a dalokat, amiken felnőttünk, legyen az Stones, Hendrix, Zep, Cream, Gary Moore vagy éppen Hobo.

Jó a hangulat, megy a sör meg az unicum, legalábbis nekem. Na ja, a közepére maligánilag már jól állok, de bírom az iramot, amiket a rock and rollok és a táncpartnerem diktál. A haverok mindenhonnan köszönnek, újabb söröket nyomnak a kezembe. Jó, hogy itt vagytok, és még ennyi idő elteltével is ilyen jó kis szakadt buliban futunk össze. Ki az a srác a mixernél? Á, Vlasits Janó, a néhai Radír fantasztikus torkú ütőse. Jól van, te is előkerültél! Hajunk ugyan kevesebb, de az érzés megvan.

Bevillannak a Kopaszkutya kockái, ahogy a zenekar rázendített erre az „ugrálj velünk” nótára. (Istenem, hogy Hobo mennyire utálja ezt a dalt!) Más világ volt akkoriban; igazoltatós, figyelős, tűrt, tiltott, hosszúhajú, szűkfarmeres, gyárkéményes, kóborkutyás, (nem úgy értem, vazzeg!!!) vágyakozó, de valahogy sokkal emberibb, nem ilyen génhibás szörnyszülött, mint ami most van. Figyeltünk egymásra, talán ezért örültünk a találkozásnak a zsűri soraiban most is.

Nem mondom, hogy a zenekar még ilyen jól nem játszott, de tényleg olyan hangulatot teremtettek, amivel egy rövid időre újra élhettem fiatal koromat, ha csak két órára is. Azt hiszem, a buli célját P. Mobilosan így foglalnám össze: Sokáig éljen a Rock and Roll!