Ugye, ismerjük ezt a típust? Ilyen úttörők, kisdobosok, cserkészek, vagy éppen ezek ellenzékei szerettünk volna lenni – vagy voltunk is –, s talán még ismerős az elégedettség is, amikor a jól elvégzett munkánk jutalmát magunknál tudva, elégedetten néztünk széjjel magunk körül: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Ismerjük még ezt az érzést? Vannak sikereink mostanában? Vannak még dolgok, amelyek elégedettséggel töltenek el bennünket?

Már akkor megérte volna megnézni a Kabóca Bábszínház Égig érő fa című előadását, ha a darab után csak ezek a kérdések jutnak eszembe. Néztek mostanában nagyobb gyermektársaság jelenlétében bármi hasznosat? Feltétlenül tegyenek ilyet! Egész biztosan a gyerek a leghálásabb közönség, azonban egyáltalán nem gondolom, hogy egyszerű feladat lenne a gyerekek szórakoztatása. Dörzsölt és kiforrott ítész, néző, kritikus és bíráló a gyermek. És őszinte!

Őszinte, amikor „tök öreg”-nek nevezi a színpadon megjelenő király alakját – akinek a lánya valóban eladó sorban van –, s őszinte, amikor hangosan kacag az arcán, a vállán és a kezein végigfutó hangyáktól, akik még a kertészfiúnak is segítettek. Az égig érő fa motívuma finoman szólva is gyakori a magyar népmesevilágban. A fő motívumhoz képest ennek a mesének több típusa jött létre, s alakul, változik – terebélyesedik –, akár még napjainkban is. A mesék céljával, mondanivalójával nagyjából mindannyian tisztában vagyunk. Sokféleségüknél már csak elmondásuk, előadásuk módja lehet változatosabb.

Az előadás kezdése egyáltalán nem tűnt rendhagyónak, talán, mert nem is akart az lenni. A színpad fényeit, a háttérből megszólaló vidám, egymásnak felelgető furulya és ember hangok tették sejtelmessé, titokzatossá. Ha valami mégis az újdonság erejével hatott, az az volt, hogy az előadás menetétől eltérően egy jó darabig a színpadra kihelyezett üres üvegekben – vagy üvegeken – én egy ideig még nem akartam észrevenni a virágokat. Aztán néhány komolyabb nézés után még én is megláttam őket.

A kerek forgószínpad legközepén ott volt az égi érő fa, díszeivel, dísztelenségével együtt. A háttérben különböző színű drapériák, melyeknek dekorációs és gyakorlati szerepe aligha lehetett kérdéses. Nem úgy a báboké, melyeknek arcairól megjelenésükkor nehéz volt eldönteni, hogy ez vajon csak nekem nem tetszik-e?… Aztán az előadás során minden összeállt. Szépnek tudtam látni a félbehagyott arcúnak tűnő királylányt, a kamaszos vonásokat viselő vega vitézt, s bizony a komoly és mély ráncokat viselő király nemes arcéle is a sajátom lett.

A sárkány alakja nemcsak a királylányt ejtette rabul. Hatalmasságában nem láttam félelmetességet, mégis tudtam „rettegni” tőle. Külseje egyáltalán nem volt rút, mégis tudtam csúnyának látni. A sárkányt készítői nem a húsz-huszonöt évvel ezelőtti meséskönyvek lapjairól mintázták, és ez egyáltalán nem baj. Alakjában – s az őt életre hívó bábszínész hangjában – számomra benne volt a legyőzöttek iránti részvét, megértés, szánás gondolata és érzése is. Kedvesen óriási tepsiajkainak némaságát nem lehetett megindultság nélkül hallgatni és nézni.

A siker, s az érdem természetesen nem lehet az övé. Ez nem az a mese. A sikeres itt a kertész legkisebbik fia, aki jó fiú, szép, tiszta ruhában jár, hazahozza a Nap mögül a királylányt, mindenkihez van legalább egy jó szava, udvarias az idősekkel, segít a bajbajutottakon, hogy aztán ők is viszonozzák a jóságát. Példaértékű, ismerős alaptípus, nem alszik el a fa tövében, megértő a királylánnyal szemben, közvetlen, barátságos. Szerelmében sem tolakodó, megértő, türelmes, kiváró típus. Kortalan karakter, maga a jóság. S ez így helyénvaló! Helyénvaló, hogy készen kell állnia az újabb nehézségek, kihívások leküzdésére, amíg megint nem kell legyőzni, miszlikre aprítani, kinyuvasztani, vagy csak egyszerűen jó útra téríteni valaki – valami – megveszekedett gonoszt.

A közönség reakciói arról győztek meg, hogy sikerült azonosulniuk a szereppel, s ez annak a bizonyítéka, hogy jól mesélték el nekünk ennek a jó fiúnak a jóra végződő történetét.