Az emlékezet-társadalmak végét éljük. Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs. „Emlékezethelyek” vannak csupán. Konkrét helyek, mint a levéltárak vagy a múzeumok, és szimbolikusak, mint az ünnepnapokhoz rendelt emlékművek. „Emlékezethelyeket”, emlékműveket hozunk létre, hogy ne kelljen emlékeznünk. Nem a résztvevőket ünnepeljük, hanem cselekvéseik ideáját; és nem azon a helyen, ahol „ott és akkor” voltak, hanem egy fiktív helyen, ahol az emlékmű helyét az utókor álmodni véli.

Március 15. 1848-ban még nem volt „emlékezethely”. A kortársak személyes emlékezete még nem volt történelem, még nem volt sem „nemzeti ünnepünk”, sem a polgári társadalom alapvető feltételeit megteremtő „történelmi fordulópontunk”. Ma, ha ennek a napnak az eseményeiről olvasunk, egy történelmi színdarab forgatókönyvét lapozzuk. Amik a kortársaknak a mindennapok voltak, az nekünk jobb esetben „ünnep”, bal esetben politika.

Élő nemzeti emlékezetünk elvesztése miatt múltunk örökségét hűvös tekintettel szemléljük. 1906-ban még éltek néhányan azok közül, akik veszprémi polgárként aktívan ott voltak a ’48-as események sűrűjében. Velük a város közönsége ekkor még együtt fényképezkedhetett a „Veszprémi Bazárban”. A múzeumalapító Laczkó Dezső ekkor gyűjtötte össze azokat a relikviákat, személyes tárgyakat, csákót, sapkát, katonazubbonyt, nemzeti színű karszalagot, kokárdát, krajcárosokból formált Kossuth-emlékláncot, amelyek ugyancsak ott voltak, amikor az események a résztvevőket magukkal ragadták. Ekkor még emlékeztek azokra az önkéntesekre, honvédtisztekre, ezredesre, századosra és egy-egy közhuszárra is, akik a közelmúltban haltak meg, és akik ma is Veszprém valamelyik régi temetőjében nyugszanak. Alkalmanként még eszükbe jutottak a veszprémieknek, hogy ők voltak ott, hogy ők ott voltak, ám később már csak arra emlékeztek, hogy ’48-ban a veszprémiek is részt vettek.

1944. március 15-én Veszprém város közönsége már nem őket ünnepelte, hanem azt a helytállást, ami mintát adhatott a „trianoni trauma” feldolgozásához. Rájuk hivatkozva Országzászlót avattak a város, a megye és az ország vezetői a mai Óváros téren – a többszázadikat a csonkaország helyreállításának emlékére –, majd négy nap múlva átadták a „kitartóan” védelmezett hazát a németeknek, elkezdték kitelepíteni a már ’48-ban is emancipált, és a hazáért, a szabadságért vérét is áldozó zsidóságot.

1948. március 15-én Veszprém város közönsége újabb emlékművet adott át. De tette mindezt azon a helyen, ahol ugyan valóban volt „forradalom”, de a résztvevők ott és akkor diadal helyett inkább csak (diadal)ittasak voltak. A város ezen része 1848. május 8-án ugyanis valóban fellázadt. A „tömeg” Halász György városbíró házára támadt szabad bormérési jogot követelve, a papok és zsidók ellen fenyegetőzve. A frissen szervezett nemzetőrség a szószólókat lefegyverezte és a megyei börtönbe kísérte. A lázadó városnegyed a mai Dózsaváros volt. Ma itt áll Veszprém város egyetlen ’48-as emlékműve, amit a szabadságharc centenáriumára állítottak 1948-ban, a „fordulat évében”, a sztálinista-rákosista hatalomátvétel előestéjén.

A történelem nem feleltethető meg egyikünk személyes emlékezetének sem, mégis mindannyiunké. Az emlékezet sokféle és egyben sokféleségétől megfosztott; kollektív és mégis egyéni. Néhány éve újra megkoszorúzzuk Vendrei Aschermann Ferenc (1821-1893) honvéd ezredes, a komáromi vár egykori parancsnokának és védőjének sírkövét, vagy megemlékezünk Keglovich Mátyás (1820-1889) honvédhuszár százados sírjánál. A veszprémiek civil komolyságát jelzi, hogy 1913 óta minden évben (hosszabb-rövidebb kihagyással) megünnepeljük a „mi” forradalmunk egyik legkiemelkedőbb alakjának, Petőfinek néhány órás itteni jelenlétét is. De tesszük mindezt amolyan rátóti módra (elnézést kérve a rátótiaktól). Mi már tíz nappal korábban ünnepeljük a forradalmat. Deklaráljuk, hogy az itt és ekkor kezdődött, 1848. március 5-én, a veszprémiek által Stinglinek nevezett fogadóban, az akkor még Korona-szálló, ma Mackó cukrászda vendéglátóhelyen.


Tóth G. Péter