Európai idő szerint március 6-ra, hétfőre virradóra ismét átadták a közismert arany szobrocskákat. Egyesek szerint akadt meglepő döntés, de szerintem minden maradt a régiben: a Hollywood-üzem már évek óta nem képes hozzátenni semmi újat a filmtörténethez.

Állításom alátámasztásául illik megemlíteni, hogy évtizedekkel ezelőtt olyan filmek kaptak Oscar-díjat, amelyek ma már labdába sem rúghatnának. Valaha Woody Allen, Coppola, Bunuel, Bergman, Fellini vagy Kuroszava teljes joggal járulhattak a színpadra. Harminc éve még jelentős kortárs mesterek is élvezhették a győzelmi zenét és a reflektorsugarakat, ma már ilyesmi nem történhet meg. A celluloid egykori mágusaira napjainkban Los Angeles rá sem hederítene, ahogy ma Trier, Kiarostami, a Dardenne-fivérek és Tarantino, vagy Lynch és Jarmusch nevére, akik rendre hiányoznak a mustra díjzuhatagairól.

Persze az Amerikai Filmakadémia mindig is a hollywoodi gépipar megbízható reklámszakembereiből állt, akik bár önmagukról azt állítják, hogy művészi szempontból értékelik az alkotásokat, mégis már a jelölések szabályzata is ellentmond a kitételnek. Csak az a film kerülhet ugyanis a pikszisbe, amelyet adott évben Los Angeles valamely kereskedelmi mozijában legalább hét egymást követő napon át vetítettek. E kritériumnak persze – gondolom – sokféle alkotás megfelel, annak viszont már kevésbé, hogy a Hollywood által képviselt tartalmi és formai szabályokat makulátlanul betartsák. Amelynek egyébként semmi köze az igazi Amerikához – ugyanolyan belterjes giccs-mitológia, mint mondjuk nálunk a tévéshow-csatornák infantilis és steril sztár-mikrokozmosza. Hollywood ugyanis olyan – egyébként maximálisan helyeselhető – egalitárius értékrendet gyömöszöl mindenáron saját produkcióiba, melyben az ideológia agyoncsapja az esztétikát, és ettől a kicentizett dramaturgiától éppen maga a művészet vész el. Ami marad: néhány érzelgős képsor és közhelyes gondolat. Így nyerhetett az utóbbi években egy rakás giccsopera. (A Braveheart pátoszától a Schindler listáján és a Forrest Gumpon át a Gladiátorig. No meg a Titanic.)

Az úgynevezett hollywoodi tízparancsolat, mely a vallási türelemre, a különféle népek, embercsoportok és véleménykülönbségek kölcsönös tiszteletére épül, noha dicsérendő demokratikus világkép, valójában nem a művészet, hanem az emberi jogok és a nemzetközi politika asztalára tartozik. Mégis, vagy éppen ezért, általában csakis olyan film nyerhet, amely hűen képviseli ezt az elvárt, ám a vásznon minden esetben didaktikussá pépesített értékelvet. Ehhez jön még természetesen az életrajzi eposz, a zenés film és történelmi nagyepika könnyfakasztó kosztümorgiája, mostanság egyre nagyobb digitális technikával megtámogatva, amiből végül minden sikeredhet, csak épkézláb filmalkotás nem.

Mindenesetre jelent az valamit megint, hogy idén például egy ritka jó amerikai kamaradarab, George Clooney európai hangoltságú mozija díjazatlan maradt, és az egyébként láthatólag intelligens aktor egy politikai krimi mellékszereplőjeként jutott csak megérdemelt szoborkájához. Bár saját filmjének elismerésétől csúnyán megfosztották, ő mégis a céh mellett érvelt, amiért az akadémia már 1939-ben Oscart adott egy színesbőrű szereplőnek.

Ennél csak a „Brokeback mountain” című meleg cowboyfilm zuhant nagyobbat. Míg a rendezésért a tajvani származású Ang Lee valószínűleg joggal vehette át a szobrocskát, a várakozással ellentétben a legjobb film mégsem a homowestern lett, hanem az Ütközések (Crash) című antirasszista mozi.

A színészek méltó díjazása is a múlt dicsősége csak. Az eddig is kiválóan teljesítő Philip Seymour Hoffman (Magnolia, Happiness) valószínűleg megérdemelte Truman Capote bőréért a díjat, az viszont már mégiscsak pofátlanság, hogy Doktor Szöszi, alias Reese Witherspoon Oscart arathat olyan elődök után, mint Elizabeth Taylor, Meryl Streep, Frances McDormand vagy Judie Foster. Hol vannak már a legendás idők, amikor a színészi teljesítményt még Marlon Brandóban, Robert de Niróban vagy Jack Nicholsonban mérték! A mai hollywoodi színészmaszk egyre szélesebb gesztusokat, vadabb zokogásokat és hamisabb grimaszokat követel, valódi emberi arcra, hiteles színészi jelenlétre csak elvétve bukkanhatunk.

Ennél is lehangolóbb, hogy az idegen nyelvű filmek kategóriájában az utóbbi évtizedekben alig akad méltó elismerés, talán az orosz Mihalkov, az olasz Benigni és a lengyel Polanski kivételével. Az akadémia mostanában olyan külföldi mozikat díjaz, amelyek pontosan teljesítik az elvárt szellemiséget, esztétikai értékítéletnek többé nyoma sincsen. Sem az ázsiai új hullámok, sem az európai egyéniségek nem kaphatnak meghívást a gálára, helyettük érzelgős drámák sorjáznak, ahol végső soron nem a film, hanem a humánus téma nyer. Az eutanázia, a háború embertelensége, meg a bőrszíneken, földrészeken, életkorokon vagy szexuális irányultságon túllépő daliás barátság, történelmi szolidaritás és szenvedélyes szerelem. Az idegen nyelvű filmek díjazása egyébként is már régóta politikai üzeneteket hordoz, a nyugati part demokrata érzelmű filmeseinek igehirdetéseit. Ezúttal egy dél-afrikai film, a „Tsotsi” nyert.

Persze nosztalgiázni sem szabad korlátlanul, hisz’ ha belegondolunk, e 78 gála alkalmával még olyan fundamentumok sem kaphattak díjat, mint Scorsese, Kubrick vagy Lynch. A mostani Oscar végre mégis pótolta egyik régi bűnét, és a legantihollywoodibb amerikai mesternek, a MASH, a Nashville, A játékos és a Short cuts rendezőjének életmű-díjat adott. Robert Altman már régen rászolgált erre a lelkes tapsra.

Az a véleményem, Oscar-barátunkra ideje úgy gondolni, mint egy szenilis tanár bácsira, aki a műfogsorral szépen és alázatosan mosolygó középszerű szakembereket jutalmazza. Aki viszont szeretne valami újat, eredetit és kreatívan problémásat mutatni, jobb, ha nem is próbálkozik a túlparton. A látszólagos bátorság pedig, mely a különféle tabutémákat feszegető filmekben ölt testet, csak elegáns elveket és következetes demokrata lelket takar, meg jó adag virtuóz technikai mesterséget, a nagy művek sajnos évek óta elmaradnak.

Most azzal vigasztalom magam, legalább májusban kárpótol majd Cannes. De a Cote d’Azur pálmájához is biztosan lesz majd pár szavam…