A kulcsszó: vendégjáték. A vendégjáték azért jó, mert biztos látta már valaki a darabot, aki úgy gondolja, hogy jó, ezért érdemes meghívni körünkbe. A vendégjáték azért is jó, mert a színészeknek sokkal kisebb a rizikó (nem kell nap mint nap azoknak az arcát bámulni, akik látták a legutóbbi bukást, teszem azt, feltéve, ha bukás), így felszabadultabban játszhatnak, amitől jobb lesz az előadás.

A vendégjáték biztos azért is jó, mert a színészek utána jót haverkodhatnak egymással, az ivásról nem is beszélve – mivel ez a rész bennünket sajnos már nem érint, ezért számunkra ez a legkevésbé vonzó szempont.

A Petőfi Színházban múlt pénteken a Komáromi Jókai Színház vendégjátszott a színházról elnevezett író „A gazdag szegények” című művéből interpretált, hasonló című „vígszínművel”. A vígszínmű azt jelenti, hogy sokat énekelnek benne, mégse musical, maximum népies operett. Az eredeti művet Bognár Róbert dramaturg és Schlanger András rendező gondolta újra Darvas Ferenc zeneszerző és Várady Szabolcs dalszövegíró hathatós közreműködésével. Az apropó Jókai halálának 100. évfordulója volt (2004-ben), a kivitelezésben pedig fontos szempontként érvényesült (ahogy azt nézőként tapasztalhattuk), hogy a színház gárdájából minél többen minél alaposabban bemutathassák művészetüket.

Az előadással kapcsolatos összes (kettő) problémám ez utóbbi tényből fakadt. Az első bajom az volt, hogy a darab kissé hosszúra sikeredett – persze, tudom, aki kultúrát akar, az szenvedjen meg érte… Ettől függetlenül hosszúnak tűnt az egy és egy negyedórás első felvonás – ami nem jelenti azt, hogy nem éreztem jól magamat közben. A másik gond ennél sokkal fontosabb és élvezetbe vágó volt. Tudniillik, egy ilyen univerzális jutalomjáték alkalmával mindenki jól megmutathatja magát, jelen esetben legalább egyszer énekel. Ez addig nem probléma, amíg az ének élvezhető és érthető. Itt némely esetben az érthetőség szenvedett csorbát – gondolok itt elsősorban Gugyori Miska (Ropog József) lovári akcentusú betétdalára, valamint özv. Csókáné Amál (Kucmann Eta), kiérdemesült Lokálhercegnő (vö. Csárdáskirálynő) kerekesszékes magánszámára, amiben asszem francia nyelvi ritkaságok is előfordultak, de a magyar részeket sem értettem.

Ezeket az apró zavaró tényezőket leszámítva az előadás kifejezetten jópofának és élvezetesnek bizonyult. Pedig amikor megláttam, milyen tömeg tolong az előcsarnokban, kezdtem megijedni, mert a legutóbbi vendégjáték (Sóska, sültkrumpli) kapcsán az a benyomás alakult ki bennem, hogy Veszprémben nem sikk jó előadásokra járni. Szerencsére tévedtem, hiszen kifejezetten üdítő volt egy másik társulat eltérő karaktereit, különböző koncepcióját megtapasztalni. A Jókai-átirat valóban jól sikerült, és tényleg magas labdát ad a komáromiaknak, akik ezt egy vendégjáték felszabadult hangulatában különösen jól ki tudják használni.

A vidámnak tűnő bohóckodás mögött egyébiránt vér komoly társadalombírálat és kőkemény szatíra rejlik: elég annyit elárulni, hogy a főszereplők álmainak netovábbja, hogy megszerezzék a szegénységi bizonyítványt, és bejussanak a szegényházba, mivel hetvenéves fejjel már nem tudják bérleményüket fizetni. Az külön tetszett, hogy az alkotók odáig mennek a „jópofa pofátlanságban”, hogy még Jókai Móricz szellemét is megidézik néhány pillanatra, aki fölvilágosítja a karaktereket, hogy a jövőben már nem lesz mitől tartaniuk, hiszen nem lesznek gazdagok és szegények, életünket megkeserítő hivatalok, egyszóval minden csodás lesz „száz év múlva”.

Az alcímben emlegetett sonka pedig, amiről már soha nem tudjuk meg, hogy vannak-e benne mikroszkopikus szörnyetegek, önmaga paradoxonaként éppen a szegénység jelképévé válik. Önmagában cáfolja a rászorultságot, sorsa mégis arra ítéli, hogy szegényeké legyen, és bárki ehessen belőle, aki a közösség tagja (vallástól és származástól függetlenül). Feltéve, ha nem fél az apró krokogyélus-szörnyetegektől…