Anyukám írta, otthon áll a bál. Egy veszprémi civil társaság emlékművet akar állítani Brusznyai Árpád tiszteletére közadakozásból a város egyik frekventált pontján, de az önkormányzat nem ért egyet a helyszín kiválasztásával. Nagy nevű professzorom – mikor elmeséltem neki a honi perpatvart – azt mondta: érthetetlen, hiszen egy emlékmű állítása nem politikai, hanem szakmai döntést igényel

Anyukám írta, hogy nálunk otthon, a Bakony lábánál heves politikai viharzóna kezd kialakulni. Egy veszprémi egyesület az 1956-os forradalom mártírjának, Brusznyai Árpádnak szeretne emlékművet állítani az egykori Lenin-szobor helyén, a Megyeház téren. A képzőművészeti alkotást a szakmai lektorátus támogatandónak tartja, az önkormányzat azonban a helyszínt elutasítandónak. Anyukám szerint a dolog pikantériáját az adja, hogy a helyszíneket – amelyek közül az alkotó, Melocco Miklós kiválasztotta a Megyeház teret – a városi főépítész javasolta. Ennek hatására kitört a politikai vihar. Sokak szerint a balos önkormányzat politikai döntést hozott, melynek az volt a lényege, hogy elutasítsák a konzervatív értékeket felvállaló egyesület elképzelését. A város honlapján már el is kezdődött az adok-kapok. Mindezek ellenére a civilek megpróbálják elképzeléseiket megvalósítani, az emlékművet közadakozásból létrehozni, és a kiválasztott helyszínen felállítani, természetesen az önkormányzat jóváhagyásával Ők ezt kulturális tevékenységnek, és nem politikainak tartják.

Mivel itt a Queensbury-i Egyetemen az a szokás, hogy a tanszékre külhonból érkező oktatók hetente átbeszélik élményeiket a tanszékvezetővel, én is elmondtam a legújabb otthoni eseményt. A helyiek és az Európa nyugati szegletéből érkezők jót derültek a történteken, a keletiek nem. Ők tudták, hogy ez véresen komoly, ez presztízsharc, és ott nálunk a szakmaiság semmit nem számít.

Bölcs professzorom megnyugtatott minket, előbb-utóbb kinőjük ezt a gyerekbetegséget. Náluk nem a politika, hanem a szakma dönt. Ha valaki szobrot kíván állítani, azt egy szakmai fórum véleményezi, aztán a helyi építész dönt arról, hova lehet helyezni. Ebben a kérdésben sokszor a helyiek véleményét is kikérik. Emlékműveket, szobrokat ritkán finanszírozzák állami, önkormányzati kasszából, sokkal inkább közadakozásból. Az emberek örülnek minden új képzőművészeti alkotásnak, mert attól szebb, gazdagabb lesz a város. Örülnek azért is, mert ez munkát jelent a művésznek. Ha náluk valamelyik politikus ilyen döntésekbe menne bele, bizony nem sokáig dolgozhatna a közért, mert nem választanák újra.