A nőtlenség a mesehősöknél csupán átmeneti állapot. Ami úgy kezdődik, hogy „egyszer volt, hol nem volt”, az nagy valószínűséggel úgy végződik: „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Meséről mesére hősök ezrei küzdik át magukat válogatott szörnyűségeken, állnak ki lehetetlennek tűnő próbatételeket, négyeltetnek fel és térnek vissza újra az életbe azért, hogy végül a felekirályság közepén megnyugodhassanak a legkisebb királylány szoknyája mellett.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy mindez megérte-e, az ilyen mesékben soha nem merül fel semmiféle kérdés. Ebben az előadásban azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet.

A Vitéz Bátor történetében három fiú próbálja megőrizni apja aranyalmáit, ám ez csak a jószívű és kicsit kétballábas legkisebb fiúnak, Bátornak (Gula Péter) sikerül. Ő indulhat hát az alvilági utazásra, hogy visszaszerezze az ellopott almákat, és találkozzon a lánnyal, akit a fa alatt látott meg először. Vándorlása során csodás segítői és ellenségei akadnak: mesebeli lények közt vezet az útja, valamint begyűjt három takaros, kifejezetten feleségnek való leányzót, és viszi őket hazafelé, hiszen két bátyja is agglegényként tengeti életét a káni udvarban.

Vitéz Bátor útja almaszerző kaland bőrébe bújtatott feleségszerző kaland. A mese elején megismert hebehurgya fiú az út során férfivá érik, akinek karja erős és szíve bátor, így övé lehet a kiszemelt leány. Persze azt, hogy túlzottan okos lenne, nem állíthatjuk, hiszen a banya (Módri Györgyi) egyszerű találós kérdésére sem tud választ adni, és utazása az előadás felénél szomorú véget érne, ha a közönség nem súgna neki. De a gyerekek súgnak, azaz kiabálnak a nézőtérről, és ez annak a jele, hogy drukkolnak neki, hogy szeretik, és hogy együtt mennek a mesével.

Unatkozni nincs idő. Az egyórás mesejáték végig változatos izgalmakat kínál a nézőknek. Segíthetik Bátort a próbatételek során, a szerencsések (vagy pechesek?) színpadra kerülhetnek, jókat nevethetnek az újabb és újabb fura alakokon és vicces zenéken.

Igazi táncjáték ez, ahol a táncok nem azért vannak, hogy a színészeknek sikerüljön kibekkelni az egy előadásnyi időt, hanem azért, hogy megismertessék a szereplőket, és előrevigyék a cselekményt. A koreográfia szavak nélkül is pontosan jellemzi az alakokat és a viszonyokat.

Mindez annak ellenére van így, hogy a táncosként funkcionáló színészek mozgása nem mindig meggyőző. Sok mozdulatot éreztem pontatlannak, lezáratlannak. Nem tudtam, hogy egy-egy lábelemés vagy forgás honnan indul ki, és hol van vége, s ez az erőtlenség egy táncdarabnál elég zavaró.

A forgatható díszlet a rendező-koreográfus Rácz Attila ötlete. A színpad közepén jurtaszerű építmény áll, tetején aranyalmafa, mely összeköti a lenti és a fenti világot. Gyökerével az Alvilágba, koronájával az emberi világba nyúlik. Ez a jelzésszerű, állandó díszlet teret ad annak, hogy a színház elemi eszközei lépjenek működésbe, és teremtsék meg a helyszíneket. Belép egy alak, mozdul egyet, és máris pontosan tudjuk, hogy éppen a kán udvarában, a banyatanyán vagy a sárkányok lakhelyén vagyunk-e. Nincs szükség magyarázkodásra, illusztrálásra, ebben az előadásban a játék a legfontosabb.

Nemcsak a színészek/táncosok játszanak. A darab is játszik a mesei közhelyekkel. Rácz Attila iróniája nem kíméli a mesékben egyértelműnek tekintett elemeket, és ettől a felnőttek számára is élvezetessé válik az előadás. A kiszabadításra váró lányok (Koncz Eszter, Főző Ditta és Borsos Beáta) egyáltalán nem szende és felejthető tucatmenyasszonyok. A két idősebb leányzó nem mentes a női hisztéria megnyilvánulásaitól, így a mesét továbbgondolva elmorfondírozhatunk, vajon milyen sors vár a két bátyra (Kiss T. István és Deme Róbert) az esküvő után a családi fészekben.

A két idősebb fiú rá is szolgálna a büntetésre: gonoszok, visszalökik Bátort az Alvilágba, durván bánnak a nőkkel, és hazudnak apjuknak. Ezt a tekintélyes bűnlajstromot a darab végén Bátor egy testvéri kézfogással törli el, így nem voltam felhőtlenül boldog a záró össztánc láttán. Elkövetett bűneiknek nem volt következménye, hiányzott a mesei igazságszolgáltatás. A néző így csak az előbb említett hisztérikákban bízhat, akik talán elintézik őket lassan, egy életen át.

A rendező humorral szemléli a csodalényeket is. A sárkányok haláltusái vicces tanulmányok a színpadi halál változataira, a segítő Zöld Manó (Subi Zoltán) megjelenései pedig mintha inkább veszélyeztetnék a küldetést, ahelyett, hogy könnyű megoldással szolgálnának. Az élet vizét – amiről már azt is tudjuk, hogy 60 %-os – mohón kóstolgatja, ahelyett, hogy a halott vitézre locsolná, s ez a furcsa, békaszerű szörnyecske minden helyzetben ugyanazzal a képtelen megoldással áll elő: a darab kötél, amit unos-untalan a vitézre tukmál, egyáltalán nem tűnik varázslatosnak. Működése inkább a placebó hatáson, semmint a mágián alapul. A főhős talán nem is a csodák, hanem a maga erejéből válik bátor vitézzé, s a történet arról szól, hogy küzdelmünk a kulcs a boldogság eléréséhez.

A Petőfi Színház táncmesejátéka évszázadokon át tesztelt és jól bevált összetevőkből építkezik. Van benne minden, amivel csak találkozhatunk egy mesekönyvben. Az előadás népmesei best of, ami kevés szöveggel és sok tánccal mondja el a kán legkisebb fiának történetét. A bemutató azt bizonyította, a táncszínház alkalmas arra, hogy bevezesse a gyerekeket a színház világába.