Az összes végzős diák réme az érettségi. A tanárok már harmadikban kezdik az ijesztgetést, de ez még a kellemesebb dolog. A negyedik év előrehaladtával egyre közelebb kerül az elkerülhetetlen rossz, a négy évig tartó kemény munka koronája, melynek utolsó jele a szalagavató.

Az ünnepség ténye és szerepe senki előtt sem titok. Már látja az ember a szalagokat a táskákon, kabátokon. Mindenki tisztában van vele, miből áll a dolog: minden osztály készít egy műsort, az osztályfőnök pedig feltűzi, amit kell.

A probléma ott kezdődik, amikor el kell kezdeni a készülődést. Mi lesz a műsor? Tánc? Vagy egy darab? Ki lesz a szervező? Csak kérdések és kérdések… De ha már megvan a terv, munkára kell fogni az osztályt. Ez újabb gond, hisz’ ki akar szöveget tanulni, énekelni vagy mindenki előtt riszálni? Hát, az én osztályomban senkinek semmi kedve nem volt semmihez.

Néhány ember azonban erőt vett magán, és kitalálta, hogy mit csináljunk. Egy egyszerű darab kevés szöveggel, kevés jelmezzel igencsak megfelelőnek bizonyult. A próbák az utolsó két hétre maradtak, és az utolsó percig változtak, úgyhogy az előadásban még én is észrevettem új elemeket.

Ez azonban csak a lényegtelenebb rész. Mint végzősök megkaptuk a szalagot, az évszámokkal és az iskola nevével. A fotózás után az osztályok felsorakoztak, meghallgatták a diri beszédét, és az osztályfőnök feltűzte a szalagot. Közben villogtak a vakuk, és összebújtak a barátok.

És ez az ünnepség volt az, amely egy olyan jellel ajándékozott meg, amely végleg világossá tette, hogy a vég elkerülhetetlen. Hosszú tanulás, nehéz vizsgák – és búcsú az elmúlt évektől.

-lb-