Már másodszor tapsoltam lelkesen a Zeneakadémisták muzsikálnak című előadássorozat aktuális estjén, pedig ennek a koncertnek semmi köze egy profi hangversenyhez. Mégis rendkívül szimpatikus vállalkozás, és most arra szeretnék magyarázatot találni, miért szeretem.

Azt hiszem, sajátos báját részben az adja, hogy nem hetedhét országot megjárt, hosszú évtizedek tapasztalatával kérkedő zenészgigászok lépnek fel, hanem a városból elszármazott pályakezdő fiatalok. Ez persze még nem volna elég a dicsőséghez, hiszen semmi sem szomorúbb annál, mint amikor tapsolni muszáj valamilyen ügyetlen amatőrnek. Szekeres László azonban tehetséges ifjú zeneszerző, aki pénteken visszatért Veszprémbe, hogy megmutassa eddig megszerzett tudását földijeinek. Haladjunk hangról hangra, lépésről lépésre.

Összejön tehát egy kisebb társaság, közeli barátok, egykori tanárok, távolabbi ismerősök és gyanútlan zenekedvelők, aztán egy szemüveges fiatalember zakóban és farmerben laza léptekkel besurran a terembe, és közli, hogy most egy népdal-variáció következik. Leül a zongorához, majd amikor végez a rövid darabbal, feláll, és mond néhány szót a következő műsorszámról, aztán folytatja a játékot.

Az első percekben kicsit zavar, hogy önmaga konferansza, egy művész ugyanis nem feltétlenül képes egyszerre játszani és az elhangzottakra is összefogottan reflektálni. De aztán lassan rájövök, hogy most nem a jól bevált ismeretterjesztő szöveg következik, itt valami másról van szó. Itt, most egy hangszerével szoros szimbiózisban élő, a pályán éppen csak első lépéseit megtenni igyekvő hétköznapi srác avatja be közönségét a muzsika titokzatos születésébe. Igaz, már kicsit hasonlít is a nagy zongorista klasszikussá vált alakjára, de csak a felszínen, frizurájában és mozdulataiban, egyébként pedig hatalmas alázattal, finom humorral és öniróniával játszik és beszél, jól ismeri a szerepét, pontosan tudja helyét a zeneművészet térképén.

Bach cisz-moll prelúdium és fúgájára például azt mondja, erre a szerzeményre a suliban biztosan ötöst kapna, de aztán nem átall eljátszani egy közismert Lennon-dalt, bartókos elgondolásban. Ez a hangfekvés végig meg is marad, úgy tűnik, szereti a huszadik század honi óriásait. A gyermek- és mesedalokra komponált, remek zenei fantáziára valló darabok például Kodály hasonló kis lélegzetű etűdjeit juttatják eszembe. Kicsit talán hiányzik is valami könnyedebb stíl, jól jönne Bach és Bartók mellé egy rövid Mozart-rondó, vagy egy ismert Beethoven-szonáta fülbemászó tétele, de akkor alighanem ez már nem is Szekeres-szeansz lenne. Szerintem az sem véletlen, hogy Bach mestertől a Das wohltemperierte Klavier egyik „legmodernebben” csüggeteg fejezetét választja. Úgy tűnik, ez a sötét tónus az ő szerzői hangja.

Persze biztosan lehet találni hibát, gonosz módon szinte vadásznék is a gikszerekre, bár zenei képzetlenségem következtében igen nehéz eldöntenem, vajon a kevéske vélt hamisság honnan ered: az én esendő fülemből, az iskola zongorájából, vagy a fiú ujjaiból. Csakhogy nem is ez a lényeg.

A lényeg a közönség beavatása. Az Auer-terem bensőséges csöndjében ül a zongoránál egy szemüveges fiatalember, aki elképzelhetetlenül sokkal többet tud nálam a zenéről, és mindezt képes megmutatni nekem, baráti kezet nyújt, s úgymond vezetni kezd engem a zene rengetegében, rávilágít arra, hogyan kell, hogyan kellene csinálni, lehajol hozzám, segít eligazodni. Befejezésül pedig közli velem, amit egyébként már régóta sejtettem, hogy a komoly kontra könnyűzene hibás oppozíció, hiszen ha könnyű létezik, akkor mondjuk egy Mozartnak nehéznek illene lennie, de persze ez hülyeség, mert hát egy Mozart legalább olyan szórakoztató, akár a legfrissebb sláger. És ennek igazolásául utolsó szerzeményének előadásába kezd, amely egy közismert magyar popzenekar motívumaival kacérkodik.

A közönség persze hálás, persze nem biztos, hogy ugyanazért, amiért én magam hálálkodom, hiszen az alig hetven perces programot talán nem mindenki éli meg mitikus beavatásként. De legalább érzi, hogy itt, most nem a szférákból alászállt vérprofi sztár lépett színre, megmutatni nekünk, gyarló halandóknak és tudatlan seggfejeknek, milyen a tökéletes technikával előadott muzsika. Itt még bele is lehet kotnyeleskedni a zongorista átvezető szövegébe, családi körnek keresztelve az estet, ami különben tökéletesen igaz megállapítás, bár általában viszolygom az ilyen édesded megnyilatkozásoktól, ez esetben mégis találónak kell ítéljem a hölgy elfogult szavait.

Szekeres László ajándékkal, néhány kuriózumnak számító régi kottával távozik, amelyet egykori iskolája ajánl fel neki.

Megérdemli.