A Pannon Várszínház most már hagyományosan minden évadban felvesz műsorára egy olyan bemutatót, melynek központi eleme a humor. Idén ez Éles István önálló estje, „A duzzogó népet szolgálom” című opusz volt. Ez a megoldás eltér a tavalyitól, amikor egy valóban egyedi előadás, az „Orfeum” készült el hasonló célból, hiszen Éles fellépése valójában egy vidéki hakni (legalábbis elsőre így érzi az ember).

Egyszóval komoly fenntartásokkal ültem be az előadásra – részben azért, mert az Orfeummal nagyon elégedett voltam tavaly, és tartottam a váltás miatti esetleges minőségcsökkenéstől, másrészt Hofi Géza halála óta nem tudok előítéletek nélkül tekinteni a magyar humoristákra (hiába, valahogy nem olyan jók, mint ő volt).

A különböző negatív várakozások először igazolódni is látszottak. Az előadás (melyen egyébként durva teltház volt a Csermákban) nagyon gázosan indult, sok volt az értetlenség és a magyarázkodás. Igazán csak az Éles Istvánt kísérő zongorista tűnt nagyjából felszabadultnak: sokat mosolygott, és láthatólag igen jól érezte magát. Feladata mindenesetre bőségesen akadt, hiszen amellett, hogy a zenét szolgáltatta, a dalok esetében súgóként is működött, amely funkcióra az előadó többször is rászorult.

Merthogy Éles István gyakran érezhetően bizonytalanná vált, eltévesztette, nem tudta a dalszövegeket, illetve a műsor „prózai” része (ami pedig sokszor felolvasásból állt) is többször akadozott. Ehhez járult a legalábbis furának mondható színpadkép, amiben egy szétbombázott hárfa dominált, mely a nézők előtt ismeretlen okból került az előadó háta mögé. Az előadás első része tehát jóindulatúan is csak jó közepesnek értékelhető.

Az áttörést (legalábbis számomra) a szabad improvizációs rész hozta, amikor különböző közéleti szereplők hangján megszólalva a nézők kérdéseire kreált spontán válaszokat Éles. (Bevallom, miután a közönség igen nehezen akart ebbe az érdekesnek tűnő játékba belemenni, újságíróként kötelességemnek éreztem, hogy a kínos szünetet megtörve feltegyem az első kérdést. Ez még nem lett volna baj, hiszen tényleg megtört a jég, de az már mérhetetlen amatőrizmusomnak betudható, hogy udvariasan bemutatkoztam az előadónak, aki a helyzetet kihasználva engem is rögtön repertoárjába vont – a későbbiekben nem is követte el senki más ezt a hibát…)

Igazán innentől változott meg kifejezetten pozitív irányba a műsor hangulata, talán az interaktivitás miatt, talán csak azért, mert Éles Istvánnak is kellett fél óra, hogy feloldódjon. Hibák az előadás további részeiben is fordultak elő, ugyanakkor igen kiváló részei is voltak a produkciónak: például a Hofi hangjába és modorába öltöztetett évelő-értékelő, vagy a Bródy- és a Zorán-paródia.

Összegezve a benyomásokat, minden hiba és fennakadás ellenére inkább a pozitív elemek kerekedtek felül, így elmondhatom, hogy végül kellemes csalódásnak bizonyult Éles István estje számomra. Különösen becsülésre méltó, hogy az előadás szünet nélkül meghaladta a másfél órát, ami egy ilyen egyéni produkció esetében igen szép állóképességről tesz tanúbizonyságot. Az előadás szerdán este fél nyolckor még megtekinthető a Csermák Zeneiskolában.