Hol a francban van a tavasz? Annyira elegem van már a lutyokból, sárból, ködből, jégből, hogy nagyon. Ez a kis pofátlan madár, ez az eltévedt barom, úgy csiripel, mintha. A hóvirág meg, a védett drágaság, már kandikál a kertben, mintha. Esküszöm néha rügyfakadás-szagot is érzek. A kutyám is bezabál minden hülyeséget, aztán meg hány. Hát mi van itt?! Mi ez a csikágózás?

Több mint két hete gyereket akarok. Nem tudom, mi jött rám – már megint –, de ezzel kelek és ezzel fekszem. A hüvelyem néha spontán beremeg, a méhem minden sejtjét érzem, és Sárával álmodom. Sára annak a tüneménynek a neve, akiért a múltkor éjjel mentem az oviba. Aztán mondta, hogy „de ana nem medünk még, mer jáccom még, nem látod?” Mondtam neki, hogy „Sacikám, megyünk”. Erre összeráncolta a homlokát, a szemében azok a szikrák voltak, amiket a tükörben szoktam látni, és azt mondta, „na perjsze”. Aztán duzzogva elindult.

Istenem, olyan nehéz ezt elmondani. Amikor a méhem, a torkom és a gyomrom Bermuda-háromszögében elveszik a józanész. Alul valami nehéz, nagy dolgot rejtő némaság van, felül meg szorít egy érzés. Olyan, mintha sírnom kéne, de végtelen nyugalmat, és hihetetlen messziről jövő tudatosságot érzek. Olyat, ami nem fogható fel ésszel, csak szívdobbanással, mint mikor egy falevél leheletnyit mozdul. Ha nem akarod, el sem hiszed, hogy történik valami. A gyomrom meg – mint egy korallzátony, az óceán zúgása és a néma part közötti békehadtest – mindent felemészt. Állandóan zabálnék. Készülök valamire.

Persze ezt senki nem érti – mert ugye valójában hülyeség. Mármint az én részemről, akinek se férje, se nyolc órás munkája, csak feladatlan csekkjei vannak, na jó, meg egy lakása. Az én részemről, aki önmaga is agyilag gyerek még, meg egyébként is, ez így nem való. Hát kérem, akkor valaki magyarázza meg ennek az érzésnek, ami itt lüktet bennem, és néha annyira erős, hogy hánynom kell, hogy még pénzt kell gyűjtetem. Valaki találja ki, mi a francot tehet egy nő, amikor érzi, hogy most itt lenne az ideje, most, most, most, most… Amikor őszintén, tiszta szívvel várja azt a gyermeket és az áldott állapotot, amikor vizesre sírja a párnát titokban. De nem történik semmi…

Persze körülöttem sorban érkeznek a pocaklakók és a csecsemők. Mindnek van apukája és anyukája, ami nagyon jó dolog. Mármint nem csak biológiai, hanem együttélős, küzdős, bevállalós. Lakás és autó hitellel, fix munkahellyel, nagyszülős hátszéllel, azaz minden rendben. Nagy baj nem lehet. Ahogy Saci mondaná, „na perjsze.”

Több mint két napja orgazmusban élek. Nem tudom, mi jött rám – már megint –, de ezzel kelek és ezzel fekszem. A hüvelyem ilyenkor spontán beremeg, elég a csiklómhoz érnem, és ébren orgazmust álmodom. Az orgazmus annak a tüneménynek a neve, amiért a múltkor éjjel mentem. Mondta, hogy „maradj még, játszanék, nem látod?” Mondtam neki, hogy „menjünk”. Erre összeráncolta a homlokát, a szemében azok a szikrák voltak, amiket a Saci szemében láttam, és azt mondta, „na persze”. Aztán duzzogva elfordult.

„Édesem, amikor édesanyádat vártam a háború alatt, annyi vadsóskát ettem! És nem féltem ám a puskagolyótól sem. Aszitték megbolondultam, de én tudtam, hogy a Szűzanya megvéd, mert áldott állapotban vagyok.”