Önmagából pillanatok alatt kivetkőző dühöngő, vagy magába zuhanó, a külvilág felé teljesen érdektelen arcát mutató diák mindennapos látvány az elitiskolák kivételével az összes oktatási intézményben. Mit tegyen a tanár a nehéz diákokkal egy 30–36 fős osztályban?

Keménykedjen, erővel győzze meg őket? Ez reménytelen. Ötletekkel, humorral, számára érthető hasonlatokkal próbálja felkelteni az érdeklődésüket? Ez a járható út. A járható, de nehéz. Igazi megoldás az oktatás reformja: szakmaiság, tapasztalat, tanárok elismerése lenne!

Csendes, munkájára összpontosító, órán a tananyag feldolgozása során tevékeny, tanára óhaját teljesítő, kulturáltan, a magyar nyelv szabályai szerint megszólaló diákság mára a múlté. A nem elitképzéssel foglalkozó iskolák tanárai lassan már szociális munkásokká válnak. Többet kell foglalkozniuk tanítványaik lelkével, emberi megnyilvánulásaival, mint a szakmai feladatokkal.

Diákok egy része unottan, magába zuhanva mered maga elé, évszámra meg sem szólal, maximum csak az érdekli, hogy sikerüljön észrevétlenül, fülhallgató segítségével zenét hallgatnia. A tanárok többsége ezzel a csendes kisebbséggel jól elvan, mivel nincs gond velük. Látszólag. Ezek a srácok, lányok is szenvednek, igaz nem látványosan. Unalomnál, közömbösségnél szerintem nincs rosszabb, főleg ebben a korban, amikor nyitottnak, felfedezőnek, bátor forradalmároknak kellene lenniük, mert most kell nekik meghódítani, felfedezni a világot.

A többség pont ennek az ellentettje: szupermozgékony, túlpörgött. Ők látványosan unatkoznak, vagyis pontosabban, mindig kitalálnak valamit, hogy ne unatkozzanak. Kommunikációs igényeiket már nem fecnire írt levélkékben, hanem a mobiltelefonnal oldják meg. Lányok többsége sokat ad a megjelenésére, ezért óra alatt egy kisebb kozmetikai műhelyt nyitnak, ahol az arcápolás minden elérhető eszközét bevetik a szebb megjelenés érdekében. Sokuk követi az óra menetét, hiszen számukra frappánsnak tűnő hozzászólással – tanáraik szerint beszólással – próbálják feldobni az óra hangulatát. A rendreutasítást – vagy ahogy ők mondják: kioktatást – sértőnek érzik, és nem hagyják megtorlatlanul, számukra érthető, tanáraik által trágárnak minősített hangnemben jelzik ezt. A tanároknak nagyon vigyázniuk kell, hogy hogyan, mit mondanak, mert manapság nincs kétértelműség, a tanulók minden szövegkörnyezetben, mondatban megtalálják a szexre, alkoholra, bulizásra utalást.

Most képzeljük el, hogy a 30–36 fős osztályokban mit lehet kezdeni, ha a diákok többsége ilyen túlfűtött, és egy része kimondottan sportot űz abból, hogy kihozza a tanárt a sodrából. Elmenni gyorsan a pedagógus pályáról. Behunyni a szemet, becsukni a fület, vagyis túlélni. Felvenni a kesztyűt, és lekötni őket.

Utóbbi a nehezebb, de ez a megoldás. Ehhez azonban alkat és sok-sok energia kell. Hitelesnek kell lenni, mivel a diákok pillanatok alatt megérzik, ki korrekt velük, ki nem. Ötletekkel kell feldobni az órát, játszatni, mozgatni kell őket, meg kell mutatni, hogy mekkora élmény felfedezni, kalandozni, gondolkodni. Mai életből: filmekből, sorozatokból, számítógépes játékokból, utcai dumákból vett hasonlatokkal lehet életszerűvé, tehát számukra érthetővé tenni a tananyagot. Nem mindegy, hogy Bachot Varnus Xavér vagy Joli néni a játssza sarokról orgonán. A tanárnak vérbeli showman-nek, az órának izgalmas videóklipnek kell lenni, akkor garantált a siker, akkor a nehezen kezelhető gyerekekből is érdeklődő diákok lesznek. Igaz, így is sok ütközés vár a tanárra, amit becsülettel meg kell vívni, és sérelem nélkül továbblépni. Ennek egy veszélye van, hogy elkopik, elfárad.

Az iskolavezetés, az oktatáspolitika döntnökei – tisztelet a kivételnek – pedig csak figyelik ezt a harcot. Ők elégedettek, hiszen papíron minden rendben van. Számok szintjén igen, de közben szétesik az oktatás: elfáradnak a tanárok, a változást kívánó pedagógusok belerokkannak a szélmalomharcba, sokan a pénztelenség miatt elhagyják a pályát, a diákok alig tanulnak, túlélnek, vagy sérelmeket hordoznak magukban, nem látják értelmét a tanulásnak.

Változtatni kell a tanárképzésen. Életszagúvá, hasznosíthatóvá kell tenni a gyakorlati képzést, ötleteket, megoldásokat kell adni a kezdőknek, hogy ők ezeket a saját egyéniségükre szabják. A továbbképzések ne a pénzszerzés forrásai legyenek egyeseknek, hanem tényleg adjanak valami pluszt a pályán éveket eltöltő pedagógusoknak. Az iskolák igazgatói küzdjenek pluszforrásokért, hogy 30–36 fős osztályok helyett 12–18 fős csoportokban dolgozzanak tanárok, diákok együtt. Az oktatáspolitika nagy íróasztalbajnokai rájöjjenek, ők már rég nem tudják, milyen az első vonalban dolgozni-harcolni, engedjék a tapasztalattal rendelkező kollégák ötleteit megvalósulni!

Röviden: nyitottság és önvizsgálat kell tanárnak, iskolavezetőnek, oktatáspolitikusnak egyaránt. Mindenkinek a maga szintjén harcolni kell a változásért, küzdeni az új ötletekért, a reformért.