A múlt héten a sulival sítáborban voltam. Ausztriába mentünk, a határtól háromnegyed órányira. Előtte még sosem síeltem, de úgy gondoltam, ezt is ki kell próbálni. Hát, rosszul gondoltam. Ez esetben nagyon rosszul jártam a „mindent kipróbálós” fajtámmal. Sokkal jobban tettem volna, ha ezt a hetet is drága iskolám (börtön)falai közt töltöm. Bár talán velem van a gond, hisz’ túl szép álmot dédelgettem erről a kis kiruccanásról.

Akkor kezdem az elején. Az, hogy a síelés minden csínját-bínját megtanuljam, túlzás nélkül is az utolsó volt a terveim közt. Ez a sport kicsit se vonz, maradok a jó öreg futásnál. De mielőtt még mindenki egy szálkás testű amazont képzelne maga elé, meg kell vallanom, hogy az utóbbinak is ritkán hódolok, nem rendelkezem szépen kidolgozott izomzattal, se kitűnő kondícióval, egyszóval a „punnyadtak” táborát erősítem. A sítábor kapcsán sokkal inkább vonzott egy számomra még kicsit ismeretlen vidék megismerése, az egy álló hétig tartó buli, a lógás a suliból, na és persze a – remélhetőleg – pajkos osztrák fiatalemberek közelebbről való megismerése. Azt hiszem kimerítettem a listát…

Már előre szépen kigondoltam mindent. Egy óriási franciaágyban lenyomott 12 órás… alvás után reggelizem egy finomat, aztán még visszafekszem szundítani egy kicsit. Nem kell olyan korán kimenni a sípályára, az ilyet nem szabad elsietni. Ráér az olyan 11 óra tájban is! De ha már egyszer azért megyünk, akkor csináljuk. Ott aztán egy végletekig türelmes tanár a kísérők közül kezelésbe vesz, és megtanítja nekem ennek a kőkemény sportnak az alapjait (többre úgysincs szükségem). Valamilyen képtelen oknál fogva sejtettem, hogy ez nekem nem fog menni, de – felülkerekedve önmagammal szembeni pesszimizmusomon – adtam magamnak egy kis esélyt. Egy laza síelés után beülök majd egy melegedőbe, kortyolgatom a fincsi teámat, ja meg persze a laposüvegbe zárt vörösborocskámat! Ezután megint nekifutok a domboldalnak – véletlenül sem a kerítésnek –, és csúszok párat. Négy óra tájban elhagyjuk ezt a rémes helyet, és visszamegyünk a szállásra. Lehányom magamról a húsz réteg ruhát, hogy aztán a zuhany alá ugorjak, és forró vízben áztassam magam egy órán át. Ezután pedig bevágom a vacsorát, amire egy percet sem kell várnom. A kaja és egy kis pihi után jöhet az ismeretlen város minden kis éjszakai zugának felkutatása! A társaság és a zene jó, az asztalon pedig egy tucat üres pohár, egy üres sótartó és elszopogatott citromkarikák jelzik, hogy joe mennyire szereti a tequilát. A szomszéd széken pedig egy fess fiúcska vigyorog. A lábam a tánctól, a nyelvem mástól fáradt. Aztán ha már elég volt a partyból, megcélzom az ágyam.

Hát nem így történt…
Az utazás után elfoglaltuk a szállást, átöltöztünk, és azonnal irány a pálya! Lécre pattantunk, és megtettük az első „lépéseket” a havon. Ahogy nehezedtek a feladatok, úgy szembesültem újra ügyetlenségemmel. Ennél még a köd és a zord idő sem húzott le jobban. Körülbelül kétórás tanulás után vissza a szállásra –ám szerencsétlenségemre nem mentem el egyből fürdeni, hanem szundítottam egy félórát a vacsora előtt, így nekem nem jutott melegvíz. A tusolást ezért másnap reggelre halasztottam. A társaságban nagy volt az egy négyzetméterre eső „Nagy Arc"-ok száma, és punnyadt testemet eléggé kifárasztotta a síelésnek korántsem nevezhető mozgás, így hamar nyugovóra tértem – egy négyágyas szobában, két osztálytársammal. Reggel hétkor ébresztőnek nevezett dörömbölésre keltünk, egy jó reggeli, és indulás. Ott folytattuk, ahol előző nap elkezdtünk. Délutánra semmit sem fejlődtem, már a bőgést is elkezdtem, mikor egyik tanárunk a szárnyai alá vett, és mire másodjára csúsztunk le, mosolyogva közölte velem: „Te már tudsz síelni!” Én is boldogan vigyorogtam, és folytattam a gyakorlást. Aznap két dolgot tanultam: esésből felkelni, és hogy hogyan működik a kötés a lécemen. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a sok esésemnek mekkora következménye lett: este a tükörből egy méretes lila folt vigyorgott rám vissza a hátsó fertályomról.

Másnap aztán szorgalmasan gyakoroltam, és eséseim száma jelentősen csökkent. Még élveztem is a siklást, és mivel a kanyarodás ekkor még nem ment a meredekebb részeken, gyorsan mentem. A fél tíztől – egyórás szünettel – négyig tartó síelés azonban elég kimerítőnek bizonyult, így a rövid fürdés és a kaja után hamar ágyba bújtam. A vízprobléma továbbra is fennállt, házigazdáink azt mondták, hogy túl sokan vagyunk! Mindig én voltam az első a fürdésnél, és igyekezni kellett.

A nagy bulikról szőtt álmaim nem teljesedtek be, és ínyemre való ifjakkal sem hozott össze a sors. Ez van! De legalább a síelés ment volna! Ahogy telt az idő, én úgy haladtam visszafelé a már keservesen megtett utamon. Fel akartak vinni a piros pályára is, de én bebizonyítottam, hogy nem vagyok odavaló. Utolsó nap az első csúszás végén nem tudtam magamtól megállni, a kerítéstől vártam a segítséget. De még ő is cserbenhagyott: magammal ragadtam és a felvonóra várakozók közé estem! Balesetemet a fél csoport látta, így adott volt a napi téma. Mivel a kék pályán ragadtam, halálosan untam magam.

Mondjuk, az unalom nem csak az utolsó napra volt jellemző, hanem szinte az összesre. Reggeltől estig síelni – nem nekem való. Fárasztó és monoton. Én például szívesen bejártam volna környéket – és most nem a kocsmákra gondolok. De hát a sítábor csak és kizárólag a síelésről szól! Ezzel nem számoltam az út elején. Kipróbáltam, megtanultam, ezzel is gazdagabb lettem, de még egyszer nem fogom megismételni. Ez persze csak egy vélemény a majdnem ötvenfős csoportból, biztos én is jobban élveztem volna, ha nem a tanulással vesztegetem el az időt. Ezentúl pedig csakis napos helyekre megyek!

joe