Ezen a környéken gyakran történik olyasmi, ami máshol már megtörtént. Állandó késésben vagyunk. Ilyen kávézónk is csak most lett. A hangulat az utóbbi évek budapesti kocsmavilágából ismerős, a bölcsészalbérleteket idéző retro-eklektikát képviseli. Az almádi lüKVerc a pesti Pótkulcs, Szimpla, Tűzraktár és testvéreik vidéki rokona.

Az öreg székek inognak leheletnyit, a fotelek durva kárpitját néhány generáció már fényesre tévézte – és persze hogy nem a Lostot nézték belőlük, hanem a Szomszédokat és a Meghökkentő meséket. Az ilyen helyen jól esik, ha az asztalok olyan gyenge lábakon állnak, mint hajnalban az utolsó vendég a „Zárva”-táblával a háta mögött. Nincs is ebben hiba. A hetvenes évekbeli műbőr kisszék jól megfér a nagymama gyerekkorából való asztalka mellett. A bútorzat kopott és jól ismert, mint egy rongyosra olvasott Moszkva-Petuski.

A szétfetrengett kanapén hanyagul nyitva felejtett Filmvilág Pasolini-száma, amitől az ember rögtön úgy érzi, már attól egy húszast ugrott az IQ-ja, hogy belépett a helyiségbe. El is kezdi tehát módszeresen ledolgozni a hirtelen támadt felesleget, és válogatni kezd az álnaiv stílusú itallap „tekilái” és „bákárdijai” között, bár ha lenne, inkább Éva vermuttal próbálkozna, vagy Lánchíd konyakkal.

A lüKVercben lustán indul a délután. A búrák alól finoman szűrődik a lámpafény. Kiválasztom azt a fotelt, amelyik olyan, mint a nagynénéméknél a panelban ’85-ben, csak itt nem Ludas Matyi van mellette a csipketerítőn, hanem kultúrlapok és szórakoztató kiadványok laza elegye. Johnny Depp mosolyog egy tavalyi Magyar Narancs elejéről, aztán a mai Napló – lássuk, mit is mondott mára a horoszkóp, és ni, egy angol nyelvű Playboy 1978-ból!

A kávé jó, a forró limót majd legközelebb próbálom ki. A muzsika halk és álmos egy kicsit; bólogatós lounge-zene, amiről csak egy raszta hajú party-arc tudná megmondani, ki csinálta. A falakon fényképek, poszterek, filmekről, fesztiválokról, koncertekről – szintén az eklektika jegyében összeválogatva. Végignézni őket diafilmszerű utazás lüKVercben a kultúra világába. Az ablakból – kontrasztként – kilátás nyílik a lakótelepi kaszinó játékgépeinek fényeire. Jó itt.

Kilenckor aztán – nincs pardon – megszólal a tévémaci zenéje: a helyi gimnazistákat finoman a koleszba irányítják, mert éjszakára vége a csendes-ülős kávézóhangulatnak. Kozel sör hidegen és lángoló abszint – nem is drága. Rendelek még egy kört, de erre már a pultos hív meg – ő is iszik egyet. Könnyű vele jóban lenni. Beszélget, figyel, sztorizgat, törődik velem. Rátelefonál a mai törzsvendégekre, jönnek-e. Jönnek.

Megtelik a hely híres aranyifjakkal. A Méj’vízből, Almádi régi kultikus kocsmájából ismerős cédé pörög: Pulp fiction, Tyereskova, Fat Boy Slim, aztán egy kis Fenyő-féle rakkendroll. Dohnányi Ernő arcképe alatt rázzák a lányok.

Egy tálcányi Kozel közelít, és landol az asztalunkon. Hallom, ahogy valaki két festményét kínálja egy másiknak, ha leszólítja a csajt. A sarokban még lehet irodalomról beszélni – de csak kicsit, és ha hangosan… Az abszintból égő kockacukor gurul egy cipőbe, Franz Kafka szomorú szemei üzennek a falról: haza kéne menni.