Óváros tér – nincs hely. Tovább. OTP melletti parkoló – nincs hely. Tovább. Horgos utcai parkoló – nincs hely. Tovább. Skála mögötti parkoló – nincs hely. Tovább. Na akkor jöjjön a tartalék fix hely, kicsit messzebb, de legalább lehet ott parkolni. Győzelem. Leszúrtam a kocsit. Hogy hol? Azt nem árulom el!

Nem tudom, Önök hogy vannak vele, én, ha tehetem, gyalog járok a belvárosba, mert:
1. a csúcsidőszakban alig találok a kocsinak parkolóhelyet,
2. amikor becsengetem a forintokat a pénznyelő fütyibe, úgy érzem, mintha a fogamat húznák.

Szerintem a parkolóautomatákat nem véletlenül tervezték ilyen formájúra. A közterületen meredező falloszok erotikus kisugárzása egyrészt pozitívan hathat a parkoló hölgyekre, a férfiakban viszont enyhe kisebbségi érzést kelthet, így megalázkodva a méretkülönbség előtt, egyfajta fájdalmas beletörődéssel adakoznak a fétisnek. Én nem is szeretek hozzájuk nyúlni – olyan, mintha a parkolópénz-beszedő istenség péniszét tapogatnám.

De néha meg kell tennem. Ilyenkor próbálom kiszámolni, hogy mennyi időt fogok eltölteni a: boltban, városházán, bankban, postán, kórházban, egyéb közintézményben. Aztán persze tovább maradok, mint amennyire jegyet váltottam az istenségtől. Ennek az a következménye, hogy enyhe gyomorrángásokkal, nyakamat nyújtogatva közelítem meg a kocsit, messziről lesve az ablaktörlőt. Mert ugye oda bökik be a Mikuláscsomagot, mint kocának a kést. Na itt a bajom ezzel a tacepaóval. Eddig még nem leptek meg ilyen kikényszerített áldozattal a parkolóistenség papjai. Azok a bizonyos kékruhások, akik kicsi kamerával járják a várost. De most, hogy el(ki)kiabáltam, legközelebb tutira nekem is kényszeradakoznom kell az oltáron.

Apropó kékruhások. Hosszú ideig gondolkoztam, mi késztetheti őket arra, hogy ezt a munkát végezzék. Aztán a Kontroll című film után már nem morfondírozom ezen. Beérem a régi Laár-bölcsességgel: „A víziló is randa, és büdös a szája, mégse mondja egyfolytában: Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre!”

De félre a rosszindulatot, hisz’ valójában nincs is rá okom. Sőt! Jó egy évvel ezelőtt bizony naponta többször is szórtam adományaimat a köztéri fütyikbe – mivel a csajom a kórházban készült a nagy kitolásra. Az önkormányzat által szinte keresztes misszió keretén belül visszafoglalt kórház parkolóban (ahol szerencsére nem folyt a vér, mint Jeruzsálem ostrománál, bár szívesen megnéztem volna Asztalos alpolgármester urat Tankréd páncéljába bújva) raktam le a kocsit.

Mindig több időt maradtam a beduzzadt fejű, bedagadt lábú, zsíros arcú, nagyhasú kismamák között, mint amennyire parkolójegyet váltottam – de nem büntettek meg! Ám ez csak az első gyerek volt. Mi lesz a másodiknál?

Vannak már ötleteim. Talán biciklivel megyek – bár ahhoz gyúrnom kellene a veszprémi domborzat miatt. Nem egyszerű fénycsíkként felsuhanni a Kórház utcán! Egy darabig gondolkodtam a görkorin is, de visszafelé a hegyen tuti elvágódnék, s aztán a csajom járhatna le hozzám, a sebészetre. Talán veszek inkább egy elektromos rollert. Vagy esetleg egy motoros sárkányrepülőt. Ez az! Ez jó ötlet! Írok is a polgármesternek, szerezzenek vissza még egy parkolót leszállópályának…