Lelkes lokálpatriótához és igazi kisvárosi csajhoz méltón sokáig meggyőződésem volt, hogy a Budapest mozaikszó, nevezetesen a Beképzelt Urbánus Deviáns Arrogáns Prolik Egyesült Sekélyes Társaságának rövidítése. Hogy a fenti következtetést miből vontam le? Ismeretségi körömben mindenkinek van néhány sztorija arról, hogy fővárosunk hiába a kultúra fellegvára, a pestiek külön kasztot alkotnak, speciális életforma az övék. Gyűlöltem is a magyar metropoliszt rendesen… Aztán – minden tiltakozásom ellenére – engem is beszippantott A Város…

Az első fent töltött hetek méla csodálkozással és – minek szépítsem? – csendes rettegéssel teltek. Mert igenis féltem. Attól, hogy eltévedek, kirabolnak, egy sötét sikátorban elvágják a torkomat, vagy felrobbantanak a metrón, esetleg nem mosolyognak (sőt, csúnyán is néznek) rám utcán, üzletben, tömegközlekedési eszközön, és a többi, és a többi. A mozgólépcső-fóbiámról (Mer’ mér’ kell, hogy mozogjon? Csak az hiányzik, hogy becsípje a szoknyámat vagy a cipősarkamat!) és a tömegiszonyomról (Mér’ mindenkinek erre van dolga?!) már nem is beszélve.

Aztán szép lassan ráébredtem – elvégre agykontrollos volnék –, hogy mindennek megvan a pozitív oldala. Robbantásra, rablásra, torokátvágásra szerencsére nem került sor, és ez megerősített abban a hitemben, hogy az emberek jók (vagy abban, hogy mázlista vagyok – ez szabadon választott). Ízig-vérig (szőke) nő lévén rengetegszer tévedtem el, és lyukadtam ki az úticélomtól lehető legtávolabb eső pontokon – így kénytelen voltam megtanulni térképet olvasni (hogy fognak csodálkozni hímsoviniszta ismerőseim!), valamint mára már remekül kiismerem magam Budapest összes külvárosában; és – nem utolsó sorban – számos taxivállalatnál rendelkezem kedvezményes törzsutas-tarifával.

A tömegközlekedés sem annyira horrorisztikus, mint ahogy elképzeltem. A trolin, buszon, villamoson minden alkalommal eszembe jutnak középiskolai tanulmányaim. Szánalommal gondolok néhai osztályfőnökömre, aki biztosan visszaadná a diplomáját, ha látná, hogy a fizika törvényszerűségei nem érvényesek az előbbi közlekedési eszközökre… Tudniillik minden jármű térfogata – vagy mije – egyenesen arányos a (rajta utazók) töm(kel)egével. Ez viszont elvileg lehetetlen. (Konzekvencia: mindig sejtettem, hogy a fizika úgy hülyeség; ahogy van.)

A (rémálmaimban néha még kísértő) mozgólépcső pedig rendelkezik egy óriási előnnyel: különösebb feltűnés nélkül lehet stírölni az ellenkező nem képviselőit. Arról nem is beszélve, hogy a metrón eltöltött napi harminc-negyven perc – oda- és visszafelé is – egész kellemes tud lenni – feltéve, ha az ember megtanul utastársainak támaszkodva, állva aludni. (Én már elsajátítottam a technikát, pusztán három átvirrasztott éjszaka kellett hozzá.)

A vidékiek (tessék, már én is „vidékizek”, pedig régen hogy haragudtam érte…) téveszméivel ellentétben az emberek épp annyira kedvesek és ugyanannyit mosolyognak itt is, mint az ország bármely pontján. Fél év alatt csak egyszer átkoztak meg; és csak egy hajléktalan vágott hozzám némi aprópénzt – nyilván kevesellte az összeget. A szociofóbiám is szépen javul (kezdem elhinni, hogy a sokkterápia lehet hatásos is), már nem kerülget ájulás az Örs vezér téri aluljáróban és a négyes-hatoson; sőt, éjszakánként szabad akaratomból látogatok el népszerű (értsd: zsúfolt) szórakozóhelyekre, és szinte lelkesen merülök el a büdös és forró tömegben. (Barátnőmmel egy ilyen péntek esti kiruccanás alkalmával fedeztük fel a különböző lokálok egészségjavító hatását: csapzottan, kabát nélkül kimenni a mínuszba – tökéletes szauna-fíling.)

Néha azért jóból is megárt a sok(k) – hát még ebből! Ilyenkor aztán fejvesztve menekülök haza szeretett Veszprémembe, ahol csak félóránként jár a helyijárat, ahol csúcsforgalomban is maximum húsz ember utazik a buszon, ahol nincsen minden sarkon aluljáró és McDonald’s; ahol mindent és szinte mindenkit ismerek – legalább látásból. És ahonnan néhány nap elteltével már vágyom vissza a pörgésbe, a „civilizációba”. (Konzekvencia: mindenhol jó, de legjobb – máshol…)

-histerya-