Pár éve még, úgy november vége felé érezni kezdtem a vesztem. Megjelentek a boltokban a karácsonyi fityfenék, mikulások, krampuszok, betlehemek és az áhítatot keltő gyöngyfüzérek hosszú sora, amik konstans csalogatták elő belőlem a karácsonyi utálatot. Mielőtt félreértés esnék, gyerekkoromban odavoltam az ünnepekért, a decemberi hangulatokért, a mókáért, a szomszédolásért, mindenért, aminek karácsonyi-kalácsos-fenyő-szeretet illata volt.

Mert az „annak idején” olyan volt, mint egy álom. Méteres hófalak fogadták az ünnepeket az emeletes házak között, hatalmas hóemberek és hócsaták buékoltak. Jókedvű emberek és asszonyok szánkót húzva boldogították a gyerekeket, és a forralt bor fűszeres illata ott kavargott a szürke garázssoron. Furfangos megoldással rejtették el a karácsonyfákat az ünnepfelelősök, amiket aztán éjjel díszítettek fel, hogy még csak véletlenül se… De biztos vagyok benne, hogy azokon az éjszakákon a házaspárok mellett jelen volt maga a nagybetűs Csoda is.

Az ünnep fontos kelléke volt az a pár déligyümölcs, amihez hosszú sorok kivárásával lehetett csak hozzájutni. De kivárta mindenki, hiszen tudták, hogy Örömet fog szerezni, és a narancs-fahéj-szegfűszeg aromája, a banán sárgasága gyógyítja a gyereklelket. Aztán Szenteste délutánján a vidám, hangos utcai forgatag visszahúzódott az apró lakásokba és szerteoszlott megannyi parányi ünnepi csendre. (Aztán jókedvű szomszédolások kezdődtek, mivel akkor még a szomszéd hozzátartozó volt.)

Emlékszem az ajándékvárós – minden szekrényt alaposan kikutatós – korszakom után először a "saját kezűleg", majd a "vegyünk valamit az anyu adta zsebpénzből" köszöntött rám, és így tették gazdagabbá a családi vagyont a borotvapamacsok, a csorba üvegpoharak, a leárazott könyvek. Aztán, amint pénzem lett, a decemberi apanázst ajándékokra fordítottam. minden évben egyre többet, többet és többet. Zacskók és dobozok, utalványok és adományok, kozmetikumok és drága italok – és minden és minden. Aztán amikor már mindenkinek mindene megvolt, és kínomban egy lábmelegítőt pakoltam be a hipermarketben a bevásárlókocsiba – amivel nem a meghatottság könnyeit csaltam ki –, akkor azt mondtam, hogy elég, ne többet, belefáradtam. Minél több pénz költöttem a karácsonyra, az annál halványabb lett...

Változtattam. Ma a kocsmapultnál vásárolt horgolt angyalkákkal díszítem a fát, „magamvarrta” mackóval ajándékozom a nővérem, és minden újra a lehető legegyszerűbb, könyvvel, odafigyeléssel, mosollyal és jókedvűséggel. Az illatokat újra van időm megérezni, a szomszédba is átmenni. Van időm újra nézni az ünnepet és annak minden ízét. Már csak az a jó méteres hó hiányzik, mert az ünnep újra olyan, amilyennek szeret(t)em.