Lógunk a levegőben, mint valami ökörnyálak, és nem tudjuk, hol fogunk kikötni. Csak azt, hogy ember nélkül olyan izé minden. Emberrel meg olyan bigyó. Nesze neked, fene nagy szabadság! Mi a francot lehet ezzel kezdeni? Aztán egyszer csak körbeállnak a farkasok, és ettől mosolyognunk kell. De hogy miért?!

A lány meg a fiú csendesen tolják bevásárlókocsijukat a hipermarketben. Már beleraktak mindenféle díszt, meg izzósort, meg szaloncukrot, meg ezt-azt. Most csak mennek, de láthatóan nem tudják, merre. A lány valamit akar, a fiú meg már nagyon nem akar semmit. Csak kiszabadulni innen, a tömegből, meg onnan, ahova bezárta magát. Szinte látszanak börtönének rácsai a szemében. Megnézi a barátnőm mellét, aztán ránk mosolyog. A barátosném semmit nem észlel, csak az akciós mákot. Mert az van.

Annak is szép szeme van, akit már nem is tudok, hogy ki nekem. Annak, aki mindenre képes, de nem tesz semmit. Vagyis annak érdekében, hogy lekötelezve érezzem magamat bármiért is, a kisujját sem mozdítja. Annyira természetesen teszi a dolgát, hogy azt hiszem, ezt már udvarlásnak kell neveznem. Vagy talán annál több. Nem virág, meg csoki, meg gyűrű, meg ékszer, meg ilyenek, nem kell érte szexszel fizetni. Sokkal nagyobb ára van. Ez engem akar. A dög.

A srácok, akik nekem még – és mindig – srácok, de már komoly férfiemberek, nevetnek rajtam. Találgatják, ki lesz a következő, pedig jobban tudják, mint a következő. Aztán belemegyünk a játékba, én tagadok, ők tippelgetnek, közben bedicsérem azt, amitől férfiak. Egyiknek a pocakját, a másiknak a tekintetét, a harmadiknak a hangját. Aztán, amikor kenyérre kenhetők lesznek, mint a vaj, akkor macska-hátra kötöm őket, hadd cicázzanak, és tanuljanak meg talpra esni. Mert az nem megy nekik.

Nem értem ezt a világot. Túl sok a magányos, sőt, ahogy elnézem, szinte mindenki az, csak van, aki párt választ magának ehhez az állapothoz. Nem tudom, mi lenne, ha adnánk időt magunknak arra, hogy önmagunkkal tisztába legyünk. Itt nem világmegváltásról van szó, csak valami olyasmiről, hogy oké, büdös a pukim, de az enyém, na. Tartom magamat, mert úgy illik, de ha az orrod alá durrantok, mert veled megtehetem, akkor tisztelj meg azzal, hogy te is megteszed, ha neked kell. Nem, nem kell semmit a seggedbe dugni, hogy virágillatú legyen. A tudatomat dugd meg, hogy ne zavarjon ez az egész.

Ott állok egyedül, és csak bambulok. Éppen indulunk, bárki hazavinne, de mittudoménmért, most vele megyek. A többiekről tudom, hogy nem nyúlnának hozzám, maximum verbálisan. Ott állnak körülöttem, és vibrál a levegő. Mint amikor egy csapat kiéhezett kutya közé bedobsz egy cafat húst, de nem engeded oda őket. Hallod, ahogy nyögnek, látod, hogy csorog a nyáluk, tudod, hogy ölre mennének, de nem teszel semmit. Aztán rájössz, hogy a hússal van a baj, mert ha nem lenne ott…

Aztán hirtelen feleszmélek a bambulásból, és elindulok kifelé. A kis csoport előttem, meg utánam, mind ismerős farkas, állati biztonságban érzem magamat. De mielőtt kilépnék az ajtón, az egyik haver leszólít, lemaradok. Ezek kimennek, utánuk egy idegen kan-banda, és az utolsó szinte becsukja előttem az ajtót, de elkapom. A szép szemű az üvegajtón túl figyel. Nem szól bele, mikor az idegen kan elnézést kér, de tudom, hogy minden idegszála feszült. Ugrásra kész. De mégis. Hol van az én emberem? Miért is nincs nekem olyan?

Dúdolászva megyek a kocsiig, pedig siralmas, ahogy a két magányos bandukol – mire odaérünk, a szépszemű is nevet. Totális csőd. Merri Kriszmösz.