Vajon milyen lehet Afrikában, gyenge 24 fokban, a rokonságtól, barátoktól távol, egy kis faluban, arabok között ünnepelni a karácsonyt? Keveseknek adatik meg ez az élmény. ’Sigmond Eszter a ’80-as évek közepén kétszer is átélte az „arab-karácsonyt” – erről mesél olvasóinknak.

’Sigmond Eszter: – 1983-ban kerültem ki családommal Algériába, mivel édesapám agrármérnökként több évig Afrikában dolgozott. (Magyarország akkoriban segítette a fejlődő szocialista országokat, így többek között agrármérnököket küldött Algériába.) Két évet töltöttem egy Orántól körülbelül 100 kilométerre délre, Szidi-bel-Abbesz nevű város mellett található kis faluban, ahol összesen négy magyar család élt.

Index: – Mennyire lehetett az arab közegben a keresztény ünnepet megülni?

SE: – Gond nélkül, hiszen a családi keretek között zajló ünnephez a helyieknek sok közük nem volt. Akik a közvetlen környezetünkben éltek – szomszédok, barátok, apa munkatársai – nyilván tudtak róla, kérdezgették is, mit csinálunk ilyenkor – de csak a jóindulatú kíváncsiság hajtotta őket.

Index: – Hogyan lehetett beszerezni a karácsonyfát?

SE: – A család elment kirándulni, leparkoltunk, túráztunk egyet az erdőben, és hazatértünk egy erdei fenyővel.

Index: – Mivel díszítettétek a fát?

SE: – Többnyire saját készítésű díszekkel, nem vállaltuk, hogy üveggömböket viszünk ki magunkkal – kint pedig természetesen nem lehetett kapni. Égősorunk sem volt, így maradt a hagyományos megoldás: gyertyákat gyújtottunk. Csomagot többször kaptunk itthonról, ezekben decemberben volt szaloncukor – ha éppen ki nem lopták belőlük a vámon…

Index: – Itthon a karácsonnyal együtt jár a szünet. Kint hogyan oldottátok meg a kérdést?

SE: – Édesapám szabadságot vett ki, ha éppen nem péntekre esett karácsony – mivel Algériában a péntek volt a szünnap –, mi meg testvéremmel egyszerűen nem mentünk iskolába. Ezt megtehettük, különösebb következménnyel nem járt, mivel mi is arab iskolába jártunk, ahol csak franciát és arabot tanultunk. Magyarországon osztályvizsgáznunk kellett a többi tárgyból – ez annyit jelentett, hogy otthon tanultam a többi tantárgyat, így a kinti bizonyítvány itthon csak arra volt jó, hogy az orosz nyelv tanulása és vizsgázása alól adott mentességet.

Index: – Decemberben milyen az idő Algériában?

SE: – Emlékszem, amikor első évben elmentünk fenyőfát keresni, 24 fok volt, és egy szál pólóban sétáltunk az erdőben. Ez meg is nehezítette a karácsonyi hangulat átélését – a hideg és a hó nagyon hiányzott. Emellett semmi sem utalt arra, hogy karácsony van, a településeket nem díszítették fel, nem szólt karácsonyi zene… magyarul teljesen más hangulata volt, mint az itthoninak.

Index: – Mit tudtál ajándékozni?

SE: – Sok lehetőségem a nememnél és koromnál fogva nem volt arra, hogy a boltokat járva ajándékot keressek. Egy példa erre. Amikor megérkeztünk Algériába, egy másik korombeli magyar lánnyal sortban, pólóban indultunk kenyérért, de hamar jöttek a jelzések, hogy két tinédzser fruskának nem kéne rövidnadrágban mászkálni a faluban… Tehát az ajándékokat otthon készítettük, vagy apával kitaláltunk valamit közösen, amit utána ő megvásárolt.

Index: – Ugyanannyira fontos volt az ajándékozás, mint itthon?

SE: – Más értéke volt az ünnepnek, sokkal inkább egymásról és magunkról szólt – arról, hogy együtt vagyunk, együtt ünneplünk. Felállítunk egy kis fát, amit magunk szereztünk, a saját díszeinkkel díszítettünk – nem az ajándékozás volt a karácsony fénypontja. Jó volt azt is megélni, mert itthon más az ünnep – jönnek a rokonok, a barátok, akik ugyanazt teszik, mint mi, ugyanúgy ünnepelnek, ugyanúgy töltik mindennapjainkat. Kint jobban egymásra voltunk utalva.

Index: – Mi hiányzott Szenteste legjobban?

SE: – A hó, a hideg és a lucfenyőfa illata.