Dr. Csernus Imre „Drogma – a fiatalok és a dro”g című előadását hallgathatta meg az érdeklődő közönség a VMK-ban múlt hét szerdán a Mindentudó Ház programsorozata keretében. Érdeklődő pedig volt bőven, minden korosztály képviseltette magát ezen a gondolatébresztő és interaktív esten.

Dr. Csernus Imre pszichiáter már az elején leszögezte, nem a drogok fajtáiról, hatásairól és következményeiről kíván elsősorban beszélni, hanem arról, milyen okok vezetnek oda, hogy egy fiatal rászokik a szerre. A pszichiáter véleménye szerint a felnőttek nem megfelelő életmintákat mutatnak gyermekeiknek, ennek következményeként azok nem tisztelik őket, és tanácsot sem kérnek tőlük, ily módon saját maguk próbálják megoldani problémáikat, például különböző kábítószerekhez nyúlva.

Egy kis bemutatóval késztette közönségét arra, hogy gondoljuk át, vajon milyen az önbecsülésünk az adott pillanatban. Kihívott egy hölgyet, aki kézfeltartással előzetesen már boldognak vallotta magát, s kérte, önbizalmáról adjon is példát (hiszen ez elengedhetetlen kelléke a boldogságnak) úgy, hogy kimegy a színpadra vele beszélgetni. A csevely során Csernus a már tőle megszokott módon, egyszavas válaszokba kapaszkodva kiforgatta páciense önmagáról alkotott nézeteit, bebizonyítva róla, hogy aki ilyen tartással áll a színpadon, „dagiként” nem követendő példa a gyermekének, makacs, önző, befolyásolható és megalkuvó, az nem lehet boldog. Ezek után közölte, nehogy azt higgyük, hogy mindezek a negatív tulajdonságok bennünk nincsenek meg. Nem csak ismerni kell saját hibáinkat, hanem felvállalva azokat, ki is kell tudni mondani őket, hiszen akkor már tudunk rajtuk változtatni. Hiszen az a felnőtt, aki nem gerinces, korrumpálódik, akinek megfelelési kényszere van, vagy éppen feladja álmait, vajon milyen példát mutat gyermekének?

A mindennapi élet során adódó feszültségeket a nők javarésze az evésben vezeti le, legalább olyankor boldognak érzi magát az ember, mikor egy kiadós ebéd-vacsora után elnyúlik az ágyon. Vagy éppen stresszoldó, antidepresszáns tablettákat szednek, gyógyszerfüggővé válnak ahelyett, hogy felkutatnák lelkükben problémáik gyökerét, s azokon próbálnának változtatni. Nagy probléma az is, hogy a férfiakat arra szocializálják már gyermekkorukban, hogy ne mutassák ki érzelmeiket, ne beszéljenek róluk. „Egy férfi nem sír” – mondják a kis bőgőmasinának. Az így felnevelt apa elfojtja érzéseit, s az ebből keletkező feszültséget például az ivásban vezeti le.

Az apai minta fontosságának demonstrálására Csernus doktor felhívott egy fiatal srácot a színpadra, hogy mesélje el nekünk, mit mondott neki édesapja a szexről, mit mesélt neki az udvarlásról, a nőkkel való bánásmódról, szerelemről… A vagány srác vigyorogva közölte, hogy őt bizony az apja sehogyan nem világosította fel szexuálisan, mert akkorra ő már mindent tudott. No, egyéb se kellett a doktor úrnak: a már ismert módon (egy-egy szóra lecsapva és rafinált kérdéseket feltéve) nagy zavarba hozta a fiút saját tudatlanságára való ráébresztéssel…

Végezetül a pszichiáter új könyvéről beszélt, melyben az előadásában felvetett kérdéseket részletesebben is elemzi, a mű „Ki nevel a végén?” címmel most került a könyvesboltokba.

Csernus szerint az élet értelmét az adja meg, hogy ki-ki milyen szájízzel hal meg. Ha úgy, hogy tudja: szívvel-lélekkel élte meg azt, amit át kellett élnie, akkor az „átadók” kategóriájába tartozik. A „menekülők” – akik előszeretettel használnak pótszereket neurózisaik oldására –egész életükben azon töprengenek, mi lett volna, ha megteszik ezt vagy amazt a dolgot, de sose tették meg.

S ha szüleink a fentebb leírt módon viselkednek, miért is tisztelnénk őket gyerekként? Érdemes tehát időt szakítani önvizsgálatra és változtatni hibáinkon, különben a gyereknevelést csak elrontani lehet. Önbizalom és öntisztelet hiányában a másik embertől sem várható el, hogy tiszteljen minket