Dr. Markó László a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Dolgozott a MÁFKI-ban, volt a Veszprémi Vegyipari Egyetem szerves kémia tanszékének vezetője, a MÜKKI igazgatója, az Akadémia kémiai tudományok osztályának elnöke, a VEAB elnöke – jelenleg nyugdíjas professor emeritus. Egyetemi kis szobájában életútjáról beszélgettünk

Index: – Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?

Dr. Markó László: – Hogy mi szerettem volna lenni egészen kicsi koromban, arra nem emlékszem. Édesapám orvos volt, ő szívesen vette volna, ha az orvosi pályát választom, és igyekezett is az érdeklődésemet ilyen irányba terelni, de elég korán belépett az életembe a kémia. Csupán egy zavaró körülmény jött közbe, ugyanis nagyon megszerettem a geológiát – de döntöttem, a voksot a kémia mellett tettem le, és a geológia mint hobbi maradt meg az életemben.

Index: – Hol végezte iskoláit?

ML: – Édesapám eredetileg az angol nyelvű sárospataki gimnáziumot nézte ki nekem, de az nagyon messze volt Budapesttől, így a Reichsdeutsche Schule-ba, a német birodalmi iskolába íratott be, ahol a magyar irodalmon, történelmen és földrajzon kívül az összes tantárgyat németül tanultuk. Félreértés ne essék, nem náci szellemben neveltek minket. Ennek nagyon egyszerű oka volt: azok a német általános és középiskolai tanárok, akik nem lelkesedtek a náci ideológiáért, szívesen jöttek Budapestre tanítani – így mégis messzebb voltak a tűztől. 1944 őszén lettem 16 éves, amikor megjelentek a nyilas plakátok, hogy a fiataloknak be kell vonulniuk. Édesapám Budapesten egy kis alapítványi kórház igazgatójaként dolgozott, ennek köszönhetően bekerültem a kórházi laborba, mint hadiüzembe – így vészeltem át azt az időszakot. Pár hónapos kihagyás után, 1945 tavaszán a budapesti református gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, és 1947-ben érettségiztem.

Index: – Ön tősgyökeres budapesti?

ML: – Nem, a Markó család felvidéki származású, nagyapám még Rozsnyón született, édesapám már Miskolcon. Nagyapám Bécsben szerezte meg orvosi diplomáját, s jött vissza Magyarországra – az esetről járja is egy klasszikus mondás a családban. Kiváló tanuló volt, így a diploma után felajánlottak neki egy asszisztensi helyet a bécsi egyetemen, de ő nem fogadta el, mert úgy érezte, haza kell térnie Magyarországra. Ekkor a professzora csupán annyit mondott neki: „Sie sind ein grosser Esel, Herr Markó! (Ön egy nagy szamár, Markó úr!)

Index: – A gimnázium után gond nélkül felvették az egyetemre?

ML: – Szerencsémre még 1947-ben bekerültem a Műszaki Egyetem vegyészmérnök szakára – egy évvel később a származásom miatt ez már elég nehéz lett volna. Az 1948-as hirtelen irányváltás első jele az volt, hogy a 160 felvett diákból 80-at megbuktattak az első félév végén, ám ’48 tavaszán azt láttuk, hogy a kiesettek is megjelentek a következő szemeszterben – mert kellett a sok fiatal mérnök. Az egyetemi éveket nem nevezhetem problémamenteseknek, minden héten volt például „Szabad Nép” félóránk, amikor felváltva kellett előadást tartanunk – ezeket egy-egy oktató vezette, aki általában ugyanannyira szenvedett, mint mi. Vigyázni kellett, mit mondunk és teszünk, de végeredményben senkit nem zártak ki a szabadszájúsága miatt a szakról – annyira szükség volt a mérnökökre. Emellett megvoltak a jó baráti körök, akkor kezdődött a szerelmem a barlangkutatással. Tehát jó éreztük magunkat, éltük az egyetemisták életét, ott voltak a lányok, nyaranta táborozni mentünk, szénapadlásokon aludtunk…

Index: – Hogyan kerül a MÁFKI-hoz?

ML: – Az egyetem második és a harmadik éve között nyáron kiraktak gyakorlatra a Chinoinba, a mechanikai műhelybe, ahol csavarmeneteket vágtam – ami ugye sokat segít a kémia elsajátításában. Az volt az óriási szerencsém, hogy a kutatólaborban Fári Laci bácsi a magyar színesfilm kikísérletezésén dolgozott, és úgy gondolta, kell neki egy fiatal az egyetemisták közül, így hozzá kerültem. De mindez azért figyelmeztetés volt arra nézve, hogy mi várható akkor, ha én végzek.
A harmadik évben az utolsó vizsgám után hazamentem, ledőltem a díványra, kinyújtóztattam magam és – mivel azon a nyáron nem volt gyakorlatunk – csak arra tudtam gondolni, hogy végre itt a szabadság… – amikor megcsörrent a telefon. Egy barátom hívott, aki akkor a MÁFKI-ban dolgozott (a Magyar Ásványolaj és Földgázkísérleti Intézet a Műegyetem kémiai technológiai tanszékének néhány laboratóriumában kezdett megszületni), és megkérdezte, nincs-e kedvem nyáron csatlakozni hozzájuk. Nekem abban a pillanatban leesett, hogy ha odakerülök, akkor talán az egyetem végén is visszatérhetek a MÁFKI-hoz. Így elvállaltam, nem is nyaraltam semmit, de kaptam egy laboránst és egy teljesen önálló feladatot. Akkoriban a hamvasan kibontakozó magyar kémiai ipari alapkutatások időszakát éltük.

Index: – Mivel kezdett foglalkozni?

ML: – Furcsamód egy német felfedezéssel. Köztudott, hogy amikor a szövetségesek megszállták Németországot, mindegyik hatalom rátette a kezét arra, amire csak tudta. A szovjetek kipucoltak mindent az országból, a nyugatiak viszont inkább részletesen kihallgatták a tudósokat, erről jegyzőkönyveket készítettek, megnézték a terveket. A naiv amerikaiak és angolok ezeket nyilvánosságra hozták, és kis angol nyelvű füzetekben megjelentek a német kutatási eredmények. Egy ilyen jegyzőkönyv-halmaz alapján kezdtünk el dolgozni. S hogy én miért azzal kezdtem foglalkozni, amivel? A leendő főnököm, Berty József, aki nálam négy vagy öt évvel volt idősebb, kinyitott egy ilyen füzetet, rábökött egy egyenletre, és megkérdezte: „Nézd, ez az oxoszintézis. Ismered ezt a reakciót?” Mondtam: „Nem.” Erre ő: „Na, ezzel fogsz foglalkozni.”

Index: – És mi az az oxoszintézis?

ML: – Az oxoszintézis végső célja, hogy szénhidrogén alapanyagokból magasabb szénatomszámmal rendelkező alkoholokat állítsunk elő. Ezek legfontosabb felhasználási területe a PVC-ből készült tárgyak gyártásában van, a PVC ugyanis önmagában kőkemény, azt lágyítani kell. A lágy PVC-nek 40 %-a lágyítószer, de még a kemény PVC – amelyből a lefolyócsöveket készítik – is tartalmaz 8–10 % lágyítószert. Tehát jelentős reakcióról van szó, amely egy olyan teljesen új területére vitt el minket el a kémiának, amiről korábban fogalmuk sem volt a vegyészeknek. Péten mi is eljutottunk egy kísérleti üzemig egy saját technológiával, de az egész hamvába hullt, ugyanis átalakult a kőolajipar. Az a megoldás, amit mi kidolgoztunk, a krakkbenzinre épült, amely a ’60-as évek végén már nem volt korszerű, tehát a gyártást le kellett állítani. Ám az alapkutatások hatalmas lehetőségeket nyitottak, hihetetlen termékenyek voltak – és évtizedekre meghatározták munkám irányát.

folyt. köv.