A női ösztön lényei. Jellemzőjük a külsejüktől független báj, a ragyogó szemek, a pillanatnyi hangulatukon átütő kiegyensúlyozottság. A közelükbe kerülő élőlények láthatóan fürdőznek a sugárzó szeretettől, amit a nösztönlények önzetlenül osztogatnak. Mindenkire hatással vannak, békét és nyugalmat sugall a mosolyuk. Veszélyeztetett faj, az elmúlt években egyre kevesebb van belőlük. Értékük: eszmei, felbecsülhetetlen.

Ott ül előttem a lány, fiatalabb kb. négy évvel, és nem értem. Beszél, azt hallom, meg felfogom talán, amit mond, de nem bírom megérteni. Igaz, nagyon zavar az a kissrác, aki az előbb jött be az ajtón, mert amikor elment mellettünk, azt hittem, férfi. Megmozdult a hüvelyem. Na mindegy, a lány ott ül velem szemben, és magyaráz. Gyönyörű a haja, szépek a mellei, karcsú a dereka, de nem néz a szemembe. Csicsereg, mosolyog, de félrenéz. Egy pillanat nekem, meg a többi a semminek. Direkt hátrafordulok, hátha mégiscsak néz valakit, de nem. Egy farkas ül velünk az asztalnál – rejtvényt fejt. Gondolatban megkérdezem tőle, hogy vannak-e perverz gondolatai ettől a friss, ruganyos testtől itt köztünk, de érzem, hogy most telepatikusan is impotens. Aztán azt hiszem, hogy tán miattam játssza itt a hülyét, úgyhogy elnézést kérek, és elmegyek a számítógéphez megnézni az e-maileimet. Hagyok nekik bőven időt, és mire visszamegyek, a kiscsaj a farkasnak magyaráz, az meg rejtvényt fejt. Két duzzadó kebel fekszik előtte az asztalon, ez meg a tollat szorongatja. Nem értem. Aztán a kiscsajnak mennie kell. Mondom, menjünk mi is. Ahogy kilép az ajtón a lány, megállapítom, hogy a csípője is szép. A farkas a kocsikulcsot keresi. Ellenzős ló. Vagy inkább bánya?

A farkas felettem van, én meg magam alatt. Egyszerűen nem tudok koncentrálni – vagyis éppen azt teszem, pedig nem kéne. Nincs kedvem megjátszani semmit, már harmadszor élvezek el, de nem élvezem. Aludnom kéne.

Majd én mesélek, ha akarod – mondja az egyik ismerős. Tudom, hogy szeretői vannak, de azt is, hogy a családja a mindene. Azt is tudom, hogy rutinos, átlát a szitán, de nem árulkodik, és nem beszél sokat. Kíváncsian hallgatom. Aszondja, most egy olyan nővel van, akinek két viszkit kell meginnia – szegénynek – ahhoz, hogy lefeküdjön a férjével. Mondom, akkor úgy kell neki. Aszondja, hogy ez egy tipikus férjnek való papucs mos, főz, takarít. Erre eszembe jut a Bölcs Barátom, meg a véleménye, miszerint a legtöbb prostituált a saját házasságában „dolgozó”. Hm. Mondom az ismerősnek. Ő is hümmög. Végül is, nem csak pénzzel lehet megfizetni a szolgáltatást, amihez két viszki kell. De ha neki ez kell, csinálja. Ha meg nem, akkor ne. Mondom az ismerősnek, hogy ő ezen ne izéljon, tegye, amit szokott, rakja le, amit visz. Az meg csak bólogat.

Már megint mosok. Közben a reklámokat nézem, vagyis inkább hallgatom. Körömlakk, szempillaspirál, csudacsajok. Nem tetszenek, de a lány jut eszembe. Ahogy a tangámat teregetem, bevillan a farkas képe. Kiráz a hideg, pedig izgatott leszek. Hányszor cicáztam csak azért, mert ember akkor azt várta el, én meg azt, hogy ne veszítsem el. Pedig akkor már nem volt az enyém, és én se az övé. Vagy mégis? Kompromisszum, vagy kurválkodás? Meddig tart az egyik, és hol kezdődik a másik? Egyébként is, mi van, ha csak úgy spontán, egyszer csak elég?

A nösztönlények tudják a választ. De nem beszélnek, mert nem tehetik. Hiszen mindenki nösztönlénynek születik, aki nő(s)tény, csak van, aki útközben eltéved. Itt nincs ösvény, csak be lehet érni a célba. Addig meg néha nézünk nagyokat.

Vár még jópár történet…