A Pannon Várszínház Íme az ember című előadását láttam november 30-án a Séd Filmszínházban. Az előadás értékelhető mozzanatai ellenére (mint például a kereszténység tanításának népszerűsítése) színházi megvalósításban és gondolatiságban színvonal alatt maradt. A kérdés az, hogy miért?

Jézus Krisztus, az ember története másfél órában, akár érdekes kísérlet is lehetne, ha nem az tartaná bennem a lelket az előadás elejétől kezdve, hogy tudom, mikor lesz vége – mert mindenki ismeri a sztori végét, legalábbis. Gyanítom, hogy aki meg nem ismeri annyira az Újszövetséget, annak ebből a kevés szöveges, inkább a mozgásra és a látványra építő előadásból nem feltétlenül derül ki az egyes jelenetek mondanivalója, melyek pusztán fölösleges adalékok a Jézus-történethez. (Például miért kell Keresztelő János lefejezése előtti történetet bemutatni, melyben Salome Heródestől János fejét kívánja, hiszen ez ebben az előadásban egy addig ismeretlen nő Heródes körüli kígyózásában-vonaglásában merül ki…)

Valahol olvastam az előadásról, hogy éppen abban újszerű, hogy Jézus emberi mivoltára koncentrál. Hogyan kovácsoljunk a hibából erényt? Ha nincs megfelelő színpadtechnikánk, akkor nyilván nem tudjuk Jézus csodatételeit látványosan megjeleníteni, inkább kihagyjuk. Ha, teszem föl, megkapnák a Nemzeti Színházat, nyilván nem Jézus emberi mivoltára koncentrálna a színház (jobb híján), hanem a rengeteg süllyesztőt, emelőt, és színpadi gépezetet felhasználva parádés bemutatót látnánk az isteni Jézus „Szupersztár” Krisztus csodálatos életéről a Földön. Mivel ez nincs, ezért kényszerül Vándorfi a tömeget felhasználni hatáskeltés céljából. Azonban, ha bárki bármi újat akar közölni, ezzel a mindenki által ismert történettel, akkor nagyon át kell gondolnia nem csak a technikai lehetőségeit, hanem azt is, hogy mit akar mondani Jézus életének újramesélésével, és találni hozzá egy működő formanyelvet.

Jelen esetben semmiféle formanyelvről nincsen szó, a közel ötvenfős statisztagárdát felhasználó produkció a tömegjelenetekkel próbál hatást elérni, ám egy-két ötlet elsütése után önmagát ismétli a rendező. Látunk körben és összevissza szaladgálást, halljuk dobogó lábak, botok zaját a deszkákon, és közös üvöltözést vagy éppen együtt kiáltott mondatokat. A koreográfia pont olyan nehézségű, amilyet egy ötvenfős diákgárdának meg lehet tanítani, csakhogy a bökkenő az, hogy ez az előadás nem iskolai produkció, hanem egy profi színház esti előadása lenne felnőtt emberek (és nem elfogult szülők) számára. Ettől függetlenül a fiatalok magas szinten teljesítenek, teljes erőbedobással üvöltözik és szaladgálják végig a másfél órát. A színház színészei is megteszik szerepükhöz mérten, amit tudnak. De ettől még az előadás nem lesz élvezhető.

Ami szöveg elhangzik az Újszövetségből, az régies fordításban történik, nem értem, miért. Nem értem az egyaránt fegyver és vándorbot funkciót is betöltő botok használatát sem az előadás során, főleg mikor valamiféle magyar néptáncra emlékeztető botos legényes kerekedik egy-egy bibliai eseményből, teljesen logikátlanul. Talán szándékos a magyar népi kultúra behozatala a darabba, hiszen az előadás közepén Szűz Mária a „Gólya, gólya, gilicét” énekli fiának, és innentől kezdve beszüremkedik az előadás zenei világába egy magyar népdalra emlékeztető dallam. A régebbi bibliafordítás használata (és ugyanígy ideillik a színpad jobb oldalán díszletelemként helyet foglaló kerekes kút és fa) is ehhez a falusi-népi hangulathoz köthető talán, ismétlem: talán! Ám lehet, hogy mindezek csak az én erőltetett értelmezési kísérleteim egy olyan előadásról, melyet ugyan alapvetően felfogtam, de a kiinduló és végső miértet nem értettem: miért pont ezt a történetet kellett színpadra állítani és mi az előadás mondanivalója És miért? Miért énekli pont a „Gólya, gólya, gilicét” fiának Mária? Ez a népi jelleg sem indokolva, sem kibontva nincsen. Ennek hiányában érthetetlen, mint az előadás legtöbb szövegmentes jelenete.

Egy tánc- vagy mozgásszínházi előadásnak sokkal nagyobb szüksége van szimbólumok használatára önmaga megértetése céljából, mint a prózai színháznak. Szimbólumok ebben az előadásban ugyan felbukkannak, de nincsen jelentésük. Ott a kút és a fa a színpad jobb oldalán. A kereket forgatják a kúton, Lucifer irányítja így többször a világ menetét, sőt, sokszor felbukkan vagy eltűnik a kút mélyén, a vizét is használja János keresztelésre. A fa semmiféle funkciót nem tölt be, azon kívül, hogy több ágára ráállva, ráfonódva, és így a tömeg fölé kerülve jobban kiemelkednek az ott helyet foglaló alakok. A színpad bal oldalán látható csigalépcső nem vezet sehova. (Mondjuk hova is vezetne egy eleve mozinak szánt épületben? A zsinórpadlásra?) Így ugyanolyan szerepet tölt be, mint a fa, csak ezen háromféle szinten is elhelyezkedhetnek a szereplők.

Egyetlen tárgy szerepel az előadásban, amely mély értelmű szimbólumnak van szánva és akként is használják, ám mégsem jelent semmit. Ez pedig egy hegedű, melyet Lucifer hoz be a színpadra az idők kezdetén, az előadás elején, és hangszerén játszva vezeti a népet saját istentagadó útján. A hegedű ezek után eltűnik, én legalábbis csak az előadás egy későbbi pontján, a közepe felé egy angyal kezében fedeztem fel, de vonó nélkül. Ismét feltűnik a keresztre feszítéskor, Lucifer kezd hegedülni rajta a győzelem fölötti mámorában. De hogy előtte – utána – közben milyen funkciót szántak neki és mit jelenthet? Talán ez is a magyarság motívumhoz tartozna? Nem értem, nem értem…

Mint ahogy azt sem értem, hová vezet ez az út? Van egy jobb sorsra érdemes diákcsoport, egy kis létszámú, de lelkes társulat, egy színházként is használható mozi – és mindebből nem születik ezen az estén semmi. Kár, mert a „Tanár Úr, kérem”-ből készült előadásuk egész másként láttatta a színházat és törekvéseit is. Talán ott a feldolgozott anyag minőségéből fakadt az előadás minősége? Nem hiszem, hiszen a Biblia is tökéletes alapanyag bármiféle színpadi produkció életre hívására. De nem egy ilyen fűrészporízű, amatőrként ható és érdektelen színházi előadáséra, melyet legjobb lenne örökre elfelejteni, és tiszta lapot adni a színháznak a folytatásra, mert ez az út a halott színház felé vezet…