Van úgy, hogy az Életünknek egy szakaszát lezárhatjuk. (Azért a hatóképző, mert nem kötelező, csak ajánlatos.) Ilyenkor számvetés, tanulságaratás, aztán sóhaj és mosoly. Előjönnek régen elfelejtett mozdulatok, szavak, események, illatok. A lényeg: nem beszarni, hanem lezárni. Ennyi.

Tehát: volt mellettünk egy férfi. Egy farkas, egy ember, akinek minden gondolatát, mozdulatát ismerjük és szeretjük. Még mindig. Aztán volt még egy életünk vele, aminek minden rossz és jó pillanata megmarad. Ha akarjuk, ha nem. De valami történt. Valami megváltozott, ami miatt mennünk kell tovább. Emberünk meg maradna még. Mi meg csak állunk és nézzük. Gyengének és elesettnek érezzük magunkat, aztán nem csak a szemünk, de a puncink is könnyezik. Legszívesebben jól megdugnánk. De ahhoz vissza kéne lépni hozzá. Na, ezt nem szabad.

Nőnek lenni nem egyszerű dolog. Gondolom, férfinak sem, bár nem tudhatom. Csak azt, hogy a két nem egymás nélkül nem létezhet. Ezért, ha nekünk nehéz, nekik is. Nem könnyű megmondani, miért is mennénk egyedül tovább az utunkon, mikor minden szarban mellettünk állt, megtette, ami tőle tellett. Igen, a szex is jó volt, igen, nevetni is jó volt együtt, de még sírni is. Igen, szerettem, ahogy nyalt, ahogy simogatott, de még azt is, ahogy veszekedett. Szerettem az ágyéka illatát, a válla vonalát, a hangját, mindenét. Azt is, hogy hintalovat kaptam tőle Karácsonyra. Sírtam, mikor a haldokló Nagyimtól megkérte a kezemet, hogy nyugodtan menjen el szegény. Még hülyének is érzem magamat most, mert mégsem ez kell. Persze, csak a szépre emlékezem…

Mindegy, történt bennem valami. Egy kis csavar meglazult a szívem tájékán, és leesett egy fogaskerék. Most az egész szerkezet megállt. Meg kell javítanom ahhoz, hogy önmagam legyek újra. Hogy Én az legyek, aki Vagyok, mert addig nincs birtokos eset, csak egyes szám első személy. Nincs enyém vagy tied – miénk meg főleg nem lehet. Egyelőre van egy testem, egy lelkem, egy tudatom – mind külön. Emiatt folyton szexelnék, bőgnék és agyalnék. De csak ülök, és nézek. A férfi meg nem érti, mi van, mert nem is értheti. Soha.

A lényeg, hogy menni kell. Nem baj, ha sírás lesz a vége, vagy mély fájdalom. Ember túl fogja élni, bár az biztos, hogy a nevünk beleégett a szívébe. Mert Ők ilyenek. Mi kibömböljük magunkat, levezetjük a feszültséget – és megyünk tovább. Azt hiszem, egy férfiban bennmarad a bánat nagy része. Ettől lesznek egyre szebbek, ahogy múlik az idő. Többek között ezért is imádjuk Őket – szerintem.

Most új Élet kezdődik a szedirai időszámítás szerint, egy új szövetség. A G-pont körüli utazgatásoknak vége, de jön valaminek a kezdete. Nincs ok a búslakodásra, nem kell betojni az ismeretlentől. Azt hiszem, nő van születőben, de az út még mindig hosszú. Remélem, nem megyek egyedül…

De ez már legyen egy teljesen más történet!