Hogy stílusos legyek: szinte abszurd, hogy a Monty Python 1969 és 1974 között készített, 45 epizódból álló televíziós sorozata a mai napig hozzáférhetetlen hazai képhordozón. A Filmmúzeum végre törleszti a több évtizedes mulasztást.

Valamikor a kilencvenes évek elején Galla Miklós közreműködésével – akinek lényegében az angol abszurd humor importját köszönheti a magyar közönség – a televízió egyetlen alkalommal levetítette a sorozatot, s azóta is ugyanezek a felvételek jelentik a rajongók alapanyagát. Bár némelyik nagyáruházban kapható eredeti nyelven, és a külföldi csatornák is rendszeresen sugározzák, mi magyarok mégis csak most láthatjuk – tizenkét év után – ismét a képernyőn Monty Python Repülő Cirkuszát a Filmmúzeum jóvoltából. Fontos esemény, amely érdemel néhány szót. Úgy gondolom ugyanis, hogy ez a csaknem 19 órás anyag nem csupán – ahogy a közvélekedés tartja – fergeteges televíziós komédia, és az angol nemzeti humor kincsesbányája, hanem az avantgárd művészet és a korai posztmodern egyik látványos jelensége, mi több, a huszadik század kultúrájának egyik legfontosabb pillanata.

A hat legendás komikus – név szerint John Cleese, Michael Palin, Graham Chapman, Terry Jones, Eric Idle és Terry Gilliam – kultusza mindmáig töretlen, sorozatuk a saját korukra reflektálás és néhány belterjes poén ellenére is népszerű, tehát semmiképpen sem tekinthető kérészéletű televíziós showműsornak.

A Monty Python, mint annyi más szellemi termék az elmúlt század második felében, a hatvanas évek kulturális robbanásából fakad. A filmművészet új hullámai, a mozgókép és az irodalom nyelvének átalakulása, a pop-art, a politikai válságok és társadalmi változások, az abszurd dráma és az egzisztencialista filozófia mind-mind befolyásolták a társulat pályafutását. Kultuszteremtő működésük mégis azért nevezhető forradalmi újdonságnak, mert nemcsak felhasználták, hanem szintetizálták is ezeket a szellemi tapasztalatokat, s képesek voltak a szórakoztatóiparba oltva számottevő közönségsikert is elérni.

Népszerűségét a műsor elsősorban persze radikális humorfelfogásának köszönheti. Angliában él ugyan a humornak egy jellegzetes, a morbid és a groteszk ismérveit hordozó változata, ám a csoport ezt a kulturális hagyományt megtermékenyítette a maga jellegzetes habitusával, a dada és az abszurd mechanizmusával. A műfajok és stíluselemek keresztezésével olyan stiláris olvasztótégelyt hozott létre, amely a képtelen ötletekben való tobzódással és a színészi teljesítménnyel karöltve rendkívül újszerű, izgalmas színpadi világot eredményezett.

Nem véletlenül írok színpadot. Az abszurd színház Ionesco, Beckett és Mrozek által fémjelzett vonulata óriási hatással volt a Pythonra, bár stílusjegyeik nem közvetlenül mutathatók ki műsoraikban, s nem is szükséges semmiféle előzetes tudás a befogadásukhoz. Fontos különbség továbbá, hogy míg az abszurd dráma pontos dramaturgiával demonstrálja az emberi kommunikáció és a nyelv kiüresedését, ezzel szemben a Monty Python nem akar közölni semmit, s a tragikum, amely általában minden színpadi mű sajátja, náluk sokkal áttételesebben jelenik meg.

A sorozatban a filmszerűség, az irodalmi nyelv, a filozófia jelenléte és a gyakran felhangzó zene egyidejűleg érvényesült, ám alapsejtje mindvégig a rövid jelenet, az ún. „sketch” maradt. Egy ilyen sketch általában néhány percig, vagy annál is rövidebb ideig tartott, aztán általában valamely váratlan, önkényes fordulattal ért véget, és sziporkázó átvezetéssel kötődött a következő jelenethez. Az átvezetéseket a mára filmrendezővé vált Terry Gilliam csinálta, pár perces rajzfilmjei önmagukban is megálló, szürreális animációnak számítanak. Míg a műsor gerincét kezdetben ezek a rövidebb-hosszabb szkeccsek alkották, a sorozat epizódról epizódra egyre kisebb egységekre oszlott, egyre szétdaraboltabb lett, s ez a tendencia fokról fokra erősítette a társulat eredeti szándékát: a totális abszurditás megteremtését. Persze nem volt ez matematikailag megtervezett esztétika. Többen is vallanak arról, hogy a Monty Python Repülő Cirkusza nem a művészi kihívás jegyében született, csupasz bolondozásból, vásári farce-ból nőtte ki magát az utókor szellemiségét megtermékenyítő abszurd színházzá.

Aki csak a Brian életét vagy a Gyalog-galoppot látta, most hát ne mulassza el: a Monty Python a múlt századnak legalább annyira fontos része, mint Freud és Dali, Sartre és Chaplin, vagy Bartók és a Beatles együttvéve.