Mint minden jóravaló gyerek, saját magam szórakoztatására én is kitaláltam megannyi csodalényt, szörnyet, akikkel nap mint nap keményen meg kellett küzdeni az életben maradásért. Lakott a kihúzhatós kék rekamié alatt egy farkas-rém, akit az egyébként összerághatatlan színes gömbrágógumival lehetett lekenyerezni. Ott volt még a torkomban fejjel lefelé megálló zöld gyík, és természetesen a Földönkívüliek, E.T. után szabadon. Megalkotásuk annyira jól sikerült, hogy az éjszakai halálvadászat űrszagú játékai rettegésbe csaptak át.

A rettegés hullámai törtek rám, amint szürkülni kezdett. Az eget kémleltem, hátha legnagyobb félelmemre megláthatok egy szürke, fémes, szivar alakú tárgyat. És remegve hajtottam félre a függönyt, nem tapadnak-e ujjaik tapadókorongjaival ufonauták szobám ablakára. Éjszakánként lapítva figyeltem, hogy mi motoz, zörög, csörög, recseg a lakásban, és egyetlen bizodalmam a felettünk lakó óriás schnautzer volt. Bíztam benne, hogy Mex kutya – az Isten nyugosztalja – mérhetetlen ugatásban és morgásban tör ki az ufonauták közeledtekor.

Féltem, hogy vizsgálat alá vetnek a kicsi szürke lények, de attól tartottam legjobban, hogy az egész doktoros-űrhajós-jelenetet komplett kitörlik az agyamból. Reggelente vizsgáltam magam, hogy vajon vizsgáltak-e, vannak-e rajtam hegek, vágások, égési nyomok. Gyanakodva szemléltem minden szőke, magas, skandináv típusú embert, mert mint a szakirodalomból kiderült, a köztünk élő ufonauták legtöbb esetben rájuk hasonlítanak.

A rettegés a tetőfokát akkor érte el, amikor az ufó-konferenciák aktív látogatója lettem. Ahol többek között megtudtam, hogy a földönkívüliek a Hold túloldalán, és mindenekelőtt a visegrádi hegyben laknak. Félelmem most már konstans lett. Az utcán figyeltem az embereket, akik nem tudták, hogy figyelik őket. Éjszakánként rózsafüzérrel – amit félelmemben sikerül széttépnem –, fokhagymával, teedybearrel és még egy rakás, hatásosnak vélt ufóűzővel tértem a közel sem nyugodt nyugovómra.

Aztán szép lassan az is kiderült, hogy a felettünk lakó – Mex kutya gazdája – elkötelezett ufóváró, mind elméleti, mind gyakorlati szinten. Gondolatait a földönkívüliek felé irányítva invitálja őket 55 négyzetméteres kis lakótelepi lakásába, valamint a Gulya-dombon ufó hívó jeleket fest fel. Hát így éltük mi a Gagarin utcában.

A fent említett ufóbiám láza mára már alábbhagyott, de nem múlott el. A sötét utcákon még mindig elsuhanó árnyakat látok, kicsi, szürke, óriás szemű lényeket. Akik jóindulatú érdeklődést mutatnak a földi népek iránt. Bár a jóindulatúságba vetett hitemet a minap két film is sikeresen megingatta, eleddig eszembe sem jutott, hogy rosszakarat is vezérelheti őket, éppen úgy, ahogy a szobába notoriusan visszatérő szellemet, aki éjszakánként bekapcsolja a számítógépet, ránk zárja az ajtót – és kopog. De az is lehet, hogy a földönkívüliek rabszolgájaként vizsgálja „feszültségbíró-küszöbömet”. Amit nemsokára sikerül átlépnem, és akkor nem lesz mese, látni akarom mindet…