Sziget (1993-2005) címmel láthatunk kiállítást Benkő Imre fotóművész munkáiból a VMK-ban november 29-ig. A múlt hét csütörtöki kiállítás megnyitón Jokesz Antal mutatta be a veszprémiek számára talán nem is olyan ismeretlen művészt, a számos hazai és külföldi díjjal elismert sajtófotóst, aki 2004-ben Érdemes Művész és Magyar Fotográfia Nagydíjat is kapott. A Sziget kiállítás 12 év munkájának terméséből válogat.

Benkő Imre a dokumentarista fotográfia követője és mestere. Egy olyan korban, ahol minden átírható, módosítható és retusálható nem éppen szokványos jelenség. Hiszen ez a szemléletmód a hitelességet a jó fotó fő alkotóelemének tekinti, a lencsevégre kapott pillanatok a valóságot ábrázolják; eseményeket, melyek akkor és ott pont úgy történtek meg. Mintha a fotós „csak egy szempár” lenne a tömegből, s észrevétlen megörökíti számunkra a kort, melyben él. Hogy mitől lesz ez mégis egyedi világlátást tükröző forma? Attól, hogy a művész olyan pillanatokat hordozó képeket válogat össze egy kiállítás keretein belül, melyek az általa tapasztalt életérzés leghívebb dokumentumai.

A kiállításról szóló prospektusban a szerző maga is vall erről: „A Sziget időutazás volt számomra. Nagy forgatagában az ezredforduló arcát kerestem. Tudom, a Szigetnek nincs egységes arcképe, csak egyéni olvasatai vannak. Az én Szigetem a dokumentarista fotográfia csendes, titokzatos világa.”

Milyen is ez a Benkő Imre által bemutatott Sziget? Nem az extremitások és a bőszen hirdetett különbözni akarás, magamutogatás Szigete.

Ez a Sziget számomra egyrészt az arcok, a szemek Szigete. Ki kit néz? Mit néz? Hová néz? Várakozás. Az emberek tömegben, csoportban, egyedül állnak és néznek. A tekintetükből kilátástalanság, sivárság, tétovaság árad. A fáradt fiatal arcok mintha megöregedtek volna a közös csodavárásban. Mit várnak, mit várhatnak itt, ezen a rengeteg kalanddal telezsúfolt helyen? Céltalan(?) életük ideiglenes megváltását? „Valaki mondja meg, milyen az Élet, valaki mondja meg, miért ilyen?”

Emellett sok fotó tanúskodik arról is, hogy rövid időre közösségre találni egy világban, ahol ez már csak fesztiválokon szokás, olyan jó. Mert tartozni valahová, megpihenni, melegedni a lelkek melegénél jó. Tombol a nyár, feltűrt ruhaujjak, meztelen lábszárak, felsőtestek ugrálnak, léggitároznak önfeledten, játékosan az objektívbe kacsintanak. És persze a buli után alszanak, itt-ott elszórva a füvön, sátrak árnyékában.

Egy punk srác néz riadtan, valaki hátulról átöleli és támogatja, valaki segítő szándékkal felé nyújtja a kezét. Öt kéz, egy szempár és még egy, a képen láthatatlan szempár, aki mindezt megörökíti az utókornak. Benkő Imre szereti azokat, akiket fotóz. Ez a szeretet átsugárzik a képeken.

„A korjelenségek idővel elmúlnak, átalakulnak. A fényképek emlékeztetnek.”

-SzÁ-