Egy régi vicc szerint a válogatott kosaras, ha éppen nem edzésen vagy meccsen van, biztos éppen moziba megy, és eléd ül. Mit csinál a futballbíró, ha éppen nem sárga lapot ad? Hát színházba megy, és mutogatja magát! Partjelzőstül. Legalábbis Egressy Zoltán ebből indulhatott ki, amikor Sóska, sültkrumpli című drámáját megírta. A Pécsi Harmadik Színház világjáró hajlamának hála a bíró sporttárs és segítői egy estére a mi vendégeink is lehettek a Petőfi Színházban…

A Sóska, sültkrumpli egyébként már komoly sikereket tudhat magáénak fél évtizedes pályafutása után, hiszen a Merlin Színház 2003-as londoni bemutatója után angolra fordították, és az előző évadban a brit közönség is teljes pompájában élvezhette. Komoly siker ez egy kortárs dráma számára – ahogy az a külföldi elismerés bármilyen művészeti ágban.

Szóval futballöltöző, bíró, partjelzők. Sikerszakma, akárcsak a BKV-ellenőröké (lásd Kontroll). Lehet, hogy ez kell a világsikerhez: olyanokat „felkarolni”, akiket mindenki utál. Az is fontos, hogy bepillantást nyerünk a kulisszák mögé, hiszen ezt is imádjuk. Kiderül, hogy a bíró is ember szabadidejében, sőt érzései is vannak.

Ebben a furcsa háromszögben a viszonyok nem éppen felhőtlenek, hiszen az egyik partjelző szakmai, a másik magánéleti okokból utálja a bírót – valós vagy vélt sérelmei okán. Szappan (Fillár István) bírói karrierje derékba tört, ami számára egzisztenciális krízishez is vezetett, ezért gyűlöli „Lacikámat” (Lipics Zsolt), aki fiatal, sikeres, jó állása van, és játékvezetőként is törtető és ambiciózus. Művésznek (Széll Horváth Lajos) hatalmas és költői lelke van, ami éppen romokban hever, mivel szerelme két hónapja elhagyta őt – mint később kiderül, éppen Lacikámmal. Lacikám mindent akar, és mindenből a lehető legtöbbet próbálja kihozni. Most éppen FIFA-bíró szeretne lenni, ezért különösen fontos számára ez a meccs.

Emellett mindhármójuk közös vágya, hogy lehetőség szerint élve távozhassanak a pályáról a meccs után. (Igazán nem ítélhetjük el őket ezért.)

A darab három részből áll: látjuk, mi történik a mérkőzés előtt, a szünetben, majd a mérkőzést követően. A focidrukkerek nap mint nap tapasztalhatják, micsoda drámák tudnak zajlani a játék közben – most megtudjuk, hogy ugyanez megtörténhet azon kívül is. Három ember, akiknek a sorsa összefonódott, és a negyedik, a láthatatlanul is jelen lévő Mariann (akinek nemrég volt névnapja – halottak napján…), bemutatják nekünk, milyen az életünk, hogyan szeretünk és gyűlölünk.

Egressy Zoltán az Örkény nevével fémjelzett 20. századi tragikomédia legjobb hagyományait követi művével, amelyet kénytelenek vagyunk végigkacagni, bár néha (néha?! szinte folyamatosan) a sírás kerülget bennünket, mikor látjuk, mennyi nyomorúság szorulhat három férfiba. Vigadva sírunk hát, ahogy az jó magyarhoz (közép-európaihoz) illik.

A színészek játékán látszik az összeszokottság, hogy a darab már négy éve van színpadon (lassan ideje lenne nálunk is megfontolni a sikerdarabok színpadon tartását). Vincze János rendező is jó munkát végzett, koncepciója kiválóan beérett ezekben az években, és biztos az is sokat segített, hogy több munkatársa volt, mint ahány színész a darabban játszott.

A darab végén pedig szembesülünk a lemeztelenedett valósággal, és az élet minden szennyét lemossa rólunk a tus (bár szappan az nincs). Mert legvégül marad a sóska és a sültkrumpli emléke, a remény, hogy egyszer talán lesz valami jobb is. Hogy egyszer talán lesz feltét is...

Link: Pécsi Harmadik Színház