Naiv, együgyű és gyermekded módon azt hittem, végre látni fogok ebben az évben egy igazán színvonalas televíziós műsort. Tévedtem.

Amikor a Nagy Könyv Angliából importált projektje elindult a Magyar Televízióban, azt reméltem, hétről hétre izgalmas beszélgetéseket, elemzéseket, irodalomtörténeti kurzusokat látok majd a képernyőn. Arra gondoltam, most majd biztosan megjelenik a műsorban egy halom irodalmár, számos író, értő olvasó, aztán estéről estére ízekre szedik a regényeket, és rengeteg érdekességet hallok ezekről a könyvekről, különféle nézőpontokból.

Azt hittem, a Nagy Könyv programja arról szól majd, hogy bemutatják ezeket a regényeket. Szerettem volna megtudni valamit azokról a könyvekről, amelyeket eddig még nem vettem a kezembe, és szerettem volna felidézni a műsor segítségével kedves olvasmányaimat. Nagy álmom azonban beteljesületlen maradt, s mára számomra kiderült, hogy ez az egész az MTV újabb felelőtlen baklövése.

Kezdetben lefutottak azok a félperces élménybeszámolók, ahol egy-egy "ismert" személyiség vallott kedvenc könyvéről, de mindettől egyre csak növekedett az irodalmi diskurzus iránti szomjúságom. A bírósági tárgyalások élvezetesek lehettek volna, de 25 percben két könyvet összemérni lehetetlen: semmit sem tudtam meg a művekről, és ha volt benne valami érdekes, figyelemreméltó, az kizárólag Lévai Balázsnak köszönhető. Ő ugyanis – a látottak alapján – az egyetlen ember a műsorban, aki némi tudással rendelkezik az irodalomról. A szavazóshow-k szakértő vendégei sem szerepeltek fényesen. Fáy Miklós a maga hézagos műveltségével, hányaveti modorával és blöff-megjegyzéseivel, az egyébként kiváló költő, Lator László Jókainál megrekedt ízlésével, a hatvanas éveken edzett konzervatív retorikájával. Igaz ugyan, hogy legalább megvédte Németh László Iszony című világirodalmi jelentőségű remekművét, a minden ízében félelmetes Gács Annától.

Javaslom, emlékezzünk a gyászos beszélgetésre! Az irodalomtörténész-asszony azt mondta ugyanis a májusi műsorban, hogy ő nem szereti az Iszonyt, mert nem tudja, mit lehet szeretni egy frigid nő hideg lelkén. Magyarra fordítva: nem volt tudomása róla, hogy az Iszony micsoda. Erre Lator azt mondja: az Iszonyban az a zseniális, hogy szerzője lélektanilag hitelesen és virtuózan ábrázolja e frigid nő pszichéjét. Felmerült bennem a súlyos kérdés: ezek szerint ő sem tudja, hogy az Iszony nem csupán egy nő lélektani drámája, hogy Kárász Nelli valójában egy figura, akiben Németh életidegensége és létfilozófiája öltött testet? Gács meg úgy reagál a vén poéta bölcs szavaira: na persze, egy nő pszichéje, ahogy azt egy férfi elképzeli! Mintha valami Bridget Jones-bestsellerről beszélgettek volna.

Aztán ott volt még Varnus úr, aki kedvenc regényét, A rózsa nevét elmondása szerint azért szereti, mert szerinte szépnek mutatja a sötét középkort. Rendben, akad tehát olyan ember, aki NEM ÉRTI Eco művét, és csupán ilyesfajta vérszegény jelentéssel ruházza fel. De akkor miért éppen ezt az öntelt sztárorgonistát kellett meghívni a műsorba? Hiszen ilyen ártalmatlan véleményt minden utcasarkon hallani. Néztem a műsort és azt gondoltam, biztosan a tömeg igényeihez próbálták igazítani, felesleges a saját vágyaimat számon kérnem rajta, hiszen a Nagy Könyv elsődleges célja végül is az olvasás népszerűsítése. Kétségtelen tény, hogy a százas listára felkerült kötetek némelyikének bolti eladása megugrott az utóbbi hónapokban. Jól szerepel a Mester és Margarita, az 1984 és a Száz év magány, de a Tüskevár is jól áll.

A kampányfilmek kudarca azonban felelőtlen lépés az egész magyar nézőközönséggel és a könyvek szerzőivel szemben. Alföldi Róbert Micimackója tökéletesen megfelel egy avantgárd pesti színház deszkázatán, kristályosan világít benne a személyes vallomás és a direktori koncepció, de én minden szülőt óvnék attól, hogy az ő rendezésével próbáljon kedvet csinálni gyermekének Milne meséjéhez. Ákos patetikus szónoklatai, modoros arcberendezése és pocsék játéka, a vacak díszlet és a zavaros dramaturgia úgyszintén képtelen megmutatni az 1984 eszenciáját. Udvaros Dorottya és egy szerencsés stáb pedig nyáron Kolumbiában járt, vígan üdülgettek a napfényben a tévé kontóján, s hanyagul rögzítettek egy csomó anyagot, amelyet aztán összefüggéstelen képsorozattá vágtak, alája meg hasraütéses módszerrel idézeteket illesztettek Garcia Marquez halhatatlan szövegéből. Ha jómagam végezném ilyen silányul a munkámat, már rég az utcán hevernék állástalanul, de persze a közszolgálati csatorna töltelékei simán megússzák.

A produkció költségvetése idővel háromszorosára duzzadt, miközben az adófizetők saját bukszájukból támogatták néhány mázlista flótás nyári szórakozását. A végeredmény felháborító: méregdrágán videóra vett, huszonöt perces ízetlen koktélokat kevertek a nehezen zanzásítható könyvekből, anélkül, hogy bármifajta szellemi izgalmat vagy korszerű tudást, neadjisten felhőtlen szórakozást nyerne belőlük a megnyerni kívánt olvasó.

Részemről maradok a Kultúrház okos csapatánál és a közepes fülszövegeknél.