Bakács Tibor Settenkedő, aki egyszerűen csak Bakács Tibor Settenkedő akar lenni, és nem kritikus, újságíró, Megasztár zsűritag, gépi kisütő – vagy esztéta.

Az est alapgondolata, mely szerint olyan emberek is szerepelnek végre a tévében, akik mernek gondolkozni, és ilyen Settenkedő – és a beszélgetésről sajnos hiányzó Para-Kovács Imre is –, tök jó. Settenkedő mer gondolkozni, sőt ki is mondja, amit gondol, még akkor is, ha most a kereskedelmi tévék, a szerződések, a bulvársajtó és a multik jelentik a hatalmat. Így aztán hallunk érdekes sztorikat a Megasztár háza tájáról, meghatókat és gyomorforgatókat is, és felvillan Bakács pályájának néhány momentuma (16 órás filmklub Twin Peaks-szel és áfonyás pitével; vetítéssel egybekötött egyetemi előadás a pornóról; stb.) és megállója. Különös módon a megállók némelyike úgy végződött, hogy azután már nem vette kézbe az adott újságot (pl. Élet és Irodalom), vagy nem tette be a lábát az adott intézménybe (pl. m1). Kíváncsi leszek, a tv2-t mikor éri az utóbbi megtiszteltetés.

Settenkedő próbálja meggyőzni hallgatóit, hogy a nyakába szakadt hírnév és pénz ellenére nem változott meg, nem lett például megvesztegethető, és olyannyira nem érdekli a csillogás, hogy a kocsiját se mossa, és a fülét se nyírja. Én speciel hittem neki, bár a kocsiját nem láttam, de a füle szőrös volt.

Aztán elmerengünk a Megasztár kérődzése után kiköpött emberkék sorsainak ecsetelését követően kibukó „áldozatokat válogatok ki” mondaton. És ez jó, mármint, hogy van min gondolkoznunk (engem speciel egy Szürkületi zóna-szerű meghökkentő, még inkább ijesztő filmecske jutott eszembe, de ez talán mellékes). És valahogy Settenkedő is közelebb kerül, emberi lesz, és ettől (is) különbözik (még) a kereskedelmi televíziózás cápáitól. Törődik az általa negyedóra hírnevet kapók sorsával.

Oké, az est főszereplője tehát egy szimpatikus figura, és ez még akkor is átjön, amikor beültetik egy komor, fekete függönyökkel takart helyiségbe, ahol szemébe tűz a reflektor, és előtte – egy randa terítővel letakart asztalon – árválkodó vizeskancsó. Klassz. Manapság, amikor a legtöbb beszélgető-műsor körítésénél a minél meghittebb miliő megteremtésén fáradoznak (lásd Fábry süppedős foteljeit, vagy a Desszert kávéházi hangulatát), akkor kapunk egy pöpec vallatószobát. Pedig nem kerülne túl sokba, ha pár méterrel arrébb helyeznék a hepajt, Fészek színészklubba. Na jó, az se valami dekoratív hely a brutális eklektikával egymás mellé hányt kupéülések és bőröndök, valamint a szomorúan bámuló állati maradványokból álló vadászfogadó-fíling miatt, de legalább vicces. Illetve lehet rajta röhögni. Ráadásul az a kevéske tizenvalahány néző (plusz jegyszedő néni) is bőven elférne.

Aztán ott van a házigazda, a Kovács Kristófot helyettesítő Varga Róbert, aki ugyan szóhoz hagyja jutni a vendéget, ám a közönséget már nem annyira. Ez egy irodalmi szalonként megrendezett buli, vagyis a közönség is szeretne kérdezni, ha már eljött, és csak egy karnyújtásnyira van tőle az aktuális érdekes-okos ember. Erre a házigazda időt se hagyna, mondván, a nézők illetődöttek, és nem mernek kérdezni, de amikor mégis, akkor mindegyik után jön a „ha már nincs több kérdés, …” kezdetű hatalomszó, amire azonban a közönség csak azért is megdobja a mentőt, és még kérdezne. Mert szeretne beszélgetni. De, baszics, valaki ezt sose engedi.