A Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület 2005 októberében írta ki az „Ifjúságunk sötét gyöngyszemei” című pályázatot. Az egyesület olyan személyes történeteket, benyomásokat, élményeket tartalmazó írásokat vár, amelyek az 1948 és 1962 közötti időszakhoz, de különös hangsúllyal 1956-hoz és az azt követő évekhez kapcsolódnak. A fődíj: 100 000 Ft. Alábbiakban a pályázat kiíróinak indítógondolatait olvashatják.

Indítékok és gondolatok egy pályázatkiírásához

Előttem egy csoportkép. Húsz idős hölgy néz rám. Ők az osztálytársaim. Minden évben június első szombatján eljönnek Veszprémbe. Nekem ők a „lányok”. Arcuk nekem most is fiatal, mozogásuk, alakjuk előttem van úgy, ahogy 50 évvel ezelőtt. Ők az ifjúságom. Érettségiztünk 1956-ban.

Milyen világ volt akkor? Változatos, sötét és reménykeltő, de nekünk ez nem sokat számított. Fiatalok voltunk, szerelmesek és jókedvűek, lányok, tizenévesek.
100 kollégista lány lakott a Vöröshadsereg tér 22. szám alatt. (Ma ez a ház a Kinizsi Takarékszövetkezet székháza az Óváros téren.) Azt szeretnénk, ha a mai fiatalok tudnának rólunk, tudnának arról, hogy hogyan éltünk, mi az, ami összeköt bennünket, mi az, ami az ország másik részéről is évenként újra Veszprémbe hozza emlékezni és egymást látni ezeket az 1956-ban érettségizett lányokat.... Hogyan történt minden, mit éltünk meg, hogyan éltük meg?

Az 1956-ot megelőző és követő időszak megemészthetetlen, kibeszéletlen, átgondolatlan, függetlenül attól, hogy hány történész hány oldalról világítja meg. Nekünk kellene beszélni róla, nekünk, akik átéltük. A távolról való rálátás komplexitásával, a még benne élés hitelességével. Ami legfontosabb, őszintén.

Sok Saulusból lett Paulus, de nem természetes-e ez? Miért kell hallgatni a bűnökről, szenvedésekről, vagy miért kell eltitkolni, hogy emberek milliószámra emelkedtek fel abban az időszakban, és hittel hittek az egyenlőség lehetőségében. Tanultak este és éjszaka, hittek az évezredes álmokban, hogy a gyermekeiknek jobb lesz. Emeletes vaságyak, fűtetlen kollégiumi szobák, de ifjúság, hit, energia. Ez volt az én diákkorom. Ezekről is szabad és kell beszélni.
És sötétség, mert nem tudtuk, hogy verik az embereket, és nem tudtunk a besúgásokról, csak azt, hogy november hetedikén fel kell vonulni.

Irodalomban, filmben még kevés remekmű született erről a korról, és az emberek nem beszélnek róla. ’56, mondják, és a nagy felfordulásra gondolnak. ’56, mondják, és a disszidensekre gondolnak. „Itt vagyok a szabad világban”, üzente a lágerlakó az osztrák táborból, és fogalma sem volt arról, hogy mit jelent gyökértelenül szabadnak, vagy itthoni gyökerekkel más világban élőnek lenni. Tőlük is várunk visszaemlékezéseket.

A politika hiába kavarja ezt az időszakot, mert az emberek, akik ezt átélték, mindenre emlékeznek, de nem beszélnek, pedig a dolgok velük történtek, az ő érzéseikről, vágyaikról, az ő félrecsúszott sorsukról van szó. Még itt vannak közöttünk azok, akik akkor éltek, vagy gyermekeik, unokáik, akik első kézből hallották a történeteket. Szeretnénk, ha leírnák emlékeiket. Nem irodalmi remeklést várunk, hanem azt, hogy első vagy másodkézből hiteles történeteket kapjunk.

Az 1948 és 1962 közötti évek kemény idők voltak. Fél évszázad távlatából gondoljunk vissza erre a korra!
Egyrészről kitelepítések, államosítások, kulák-őrület, padláslesöprés, cenzúra és a szomszéd elleni osztályharc, másrészről béke, újjáépítés, paraszt- és munkásgyerekek taníttatása, építkezések, munkalehetőség, határ a csillagos ég hite, amíg az ég le nem szakadt. Az időbeli távolság lehetővé teszi a tárgyilagosságot, talán már nem csuklik el a hangunk, és már vállalni tudjuk magunk mindkét felét.

1956 - a lelkesedés, hogy mindez a csoda megtörténhetett, majd a döbbenet, hogy ezt meg lehetett tenni. Drámai módon dőltek el emberi sorsok, tobzódott a gyűlölet, és megindult nyugatra a menekültáradat. A terror, ami az „eseményeket” követte, rejtett volt, álszent, de alapos. Mi pedig táncolni és kirándulni jártunk
A városi ifjúság megindult embereket beszervezni a TSz-be. Rövid idő alatt sikeresen. Van-e ennél nagyobb dráma?
Az egész időszakot átszövi a rejtett ellenállás „magyarított” változata. Ezekkel kapcsolatos élményeket is várunk. Úgy, ahogy történt, úgy, ahogy az eseményeket átélték, érezték, ahogy gondolták. Aki leírja nekünk ezeket, biztos lehet abban, hogy emlékei jó helyre kerülnek. Minden írást, vagy beküldött relikviát tisztelettel és gondosan fogunk őrizni.

Mi nem politizálunk! Nagyon nehéz ’56-ról politikamentesen beszélni, hiszen aki a fájdalmáról beszél, az egyben vádol is. Valóban mérhetetlenül sok tragédia, sérelem ért bennünket. Szinte lényünket alkotja számos elsíratlan, kibeszéletlen sértés és gyötrelem.
Mondjuk hát el, beszéljünk róla! 50 év eltelt már, lehetünk könnyeinket megtörölve, szégyeneinket is felvállalva tárgyilagosak.
Beszéljünk a mindkét oldalon áldozatul esett emberekről, kivándorlottainkról, akiknek a gyermeke már nem tud magyarul, vagy akinek az unokája nem tud szót váltani a nagyanyjával, és beszéljünk a megrokkant életekről. Beszéljünk az áldozatul esett kiskatonáról, és engedjük meg, hogy testvére, vagy gyermeke megörökítse az ő nevét is.
Ha nekünk írja meg, nem fog története elszállni a levegőbe, nem lesz legjobb esetben szájról-szájra tódított mese. Úgy tesszük el az utókor számára megőrizve, hogy már senki nem manipulálhat a szövegen.

Nem várunk irodalmi alkotásokat, írásokat várunk, ajándékcsomagot, ami értékeket hordoz azoknak az utódainknak, akik nem csak a történészek véleményére lesznek kíváncsiak, ha szüleik, nagyszüleik által átélt időket felidézik.
A cseppben ott a tenger. A történelem velünk nem történelemként esik meg, hanem apró boldogságaink és boldogtalanságaink, tévedéseink cseppjeiben. A cseppen keresztül meg lehet mutatni a tengert, apró történeteinken keresztül a nagy történelmet.

Nincsenek tehát kis dolgok, csak mondanivaló, üzennivaló, amit várunk, hogy eltegyük és megőrizzük, de legfőképpen beszéljünk róla, és mikor jönnek a hosszú téli esték, térségünk egy-egy művelődési házában miért ne lehetne felolvasó estet tartani saját elődeink történetéről?!

Teremtsünk magunknak protokoll- és politikamentes, meghitt megemlékezést!

Az írásokat 2006. január 30-ig várjuk. Jelige: „Ifjúságunk sötét gyöngyszemei”
Cím: Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület, 8200 Veszprém, Szigethy J. u. 42.
Kapcsolódó oldal: Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület - pályázat


Huszár Józsefné Júlia, a Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület elnöke