Ott fekszünk az ágyon, előttünk a férfiember, és úgy érezzük magunkat, mint egy hülye kis tyúk, úgy, ahogy tizenhat évesen. Vigyorgunk, huncutul nézünk, akarjuk is, meg nem is. Vagyis baromira akarjuk, nagyon-nagyon, állatul – vagy mégsem?

Szóval eljutunk odáig, hogy emberünk van, meg együtt élünk vele, meg vannak a problémák. Aztán ott van ez a másik férfiember, akiben az a legvonzóbb, hogy más. Teszünk neki egy ígéretet, hirtelen felindulásból, arra vonatkozólag, hogy márpedig megcicázzuk.

Megmondjuk, hogy hol, mikor, aztán egyszer csak ott leszünk, akkor. Ilyenkor jön a hitegetés, meg a minden, hogy nyugtassuk magunkat: ha megtesszük, már biztosan nem lesz vonzó, biztosan lenyugszik, és aztán mehet minden tovább. Egy cica nem cica, az csak olyan izé, bár egyébként azt mondják, hogy ez bűn. A francba, hát Éva a fán hagyta az almát, mi? Hö? Vagy az már felejtős? Azt is mondják: ne felejtsd el, honnan jöttél! Hát csókolom, mindannyian onnan jöttünk!

Na mindegy, a lényeg a férfi, meg az ágy. A szeme szomorú, de a mosolya a csípőnk hullámzását rejti. Ő semmit nem akar, az lesz, amit mi szeretnénk. Mindig ezt csinálják, mi meg rádöbbenünk, a tartás nem az övé, hanem a mienk – kellene, hogy legyen. Az ösztönöktől izzadok, a világ szabályaitól, az elvárásoktól a hideg ráz. Remegek, annyira akarom, a szívem a torkomban dobog, annyira furdal a lelkiismeret. Aztán mélyen a szemembe néz, és felnevet. A köcsög – ez mindent tud. Meg kell cicázni.

Minden mozdulat a szokásos, az agyam kattog, nem akarom – akarom – nem akarom – akarom… mint egy hülye, akinek a folyón esik le, a csónakban, hogy a vadvízi evezés valóban extrém sport. Aztán lassan mindegy lesz minden. Csak az érzékek maradnak: a bőre sós, nedves, a hangja nem is az övé, de a mosolyát megismerem. Ez nem ő, és nem is én vagyok, ez már nem rólunk szól, itt már más erők vannak jelen. Ebben benne van minden várakozás, minden korábbi mozdulat, a kígyó sziszegése, ahogy az ujjak az almát ölelik, az első édes harapás.

Most értem meg az egészet. Nem, inkább most érzem át az egészet. Te jó Ég, hát ilyen az ember valójában? Mennyi hallgatás, mennyi ki nem mondott szó lehet mindenkiben! Megijedek… pedig az érzést ismerem, a hüvelyem sem először remeg, nem először pirulok ki. De ez most más volt. Már megint más. Mi lesz ennek a vége?!

Kivirulok, szinte kiugrom a bőrömből, a világ fordult egy kicsit. Egy lépéssel megint közelebb jutottam magamhoz, hitetlenül nézek a Véletlenekre, csillogó szemmel emberemre. Bánt, hogy ezek ketten, ezek a farkasok azt hiszik, bántom őket, és ha mindenki mindent tudna, mindegyik követelné a „hogymivan”-t. Tudom, hogy egyszer ez így is lesz, most már tényleg nem kell sokat várni rá.

Csak azt nem tudom, akkor mit teszek. Hogyan mondjam el egy teljesen más emberi lénynek, hogy ez nem a birtoklásról szól, nem arról, hogy én a tied és te az enyém, és akkor mi együtt, meg stb., stb. Azt, hogy én sem értem igazán, mi van, csak érzem, hogy nem vagyok hibás, csak bűnös, az is azért, mert a bélyegző mindig azok kezében van, akik nem értenek.

De ez már egy másik történet…