„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és közben azt ismételgeti, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben… eddig minden rendben…?” Mathieu Kassovitz filmje tíz év után élő egyenes adásban az európai utcán.

Ha valaki szeretne magyarázatot keresni a Franciaországban zajló eseményekre, legjobb megoldás, ha első körben Kassovitz „A gyűlölet” című filmjéhez fordul segítségért. Az 1995-ben cannes-i különdíjat nyert alkotás egykori sikere nem véletlen. Bár akkoriban nálunk csupán egy tarantinós hangvételű, a francia gettó egzotikus környezetében játszódó laza filmnek látszott, odakint – Marseille-től nem messzire – mindenki megérezte, hogy a fiatal rendező egy igen súlyos francia probléma feszegetésébe kezdett.

Ha Franciaország kultúrtörténetéről beszélünk, az Egalité eszméje jóval megelőzi Asterix, Proust, Debussy, a Lumiere-fivérek vagy éppen Luc Besson nevét. A gallok joggal büszkék elsöprő hatású jelszavaikra, melyek azonban október végétől egy cseppet mégis anakronisztikus, múzeumba illő kifejezéseknek tűnnek.

Noha – innen Európa közepéből nézve – szinte maximális bizalommal hiszünk abban, hogy a tökéletes EU élen jár a nemzeti kisebbségek integrálásában és a boldog multikulturalizmus önfeledt paradicsoma, csak most látható igazán, mennyire élénken virul amott is az itthon közismert romaprobléma. Mi magunk sem vesszük komolyan, noha illene végre megoldani, ők is görgették a nehezét eleget, pedig hát illett volna foglalkozni vele. Lám, eljött a baj ideje.

Persze minden mindennel összefügg, a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint sejtenénk, és pontos ismeretek nélkül teljesen hiábavaló megítélni a helyzetet. Mi csak annyit látunk, hogy éjszakánként Párizs külvárosaiban és más francia városokban arab és fekete-afrikai bevándorlók, másodgenerációs etnikumok autókat és óvodákat(!) gyújtanak fel, kövekkel dobálják a rendőröket, újságírókat, civileket. Már halálos áldozatuk is van.

Nem árt azt is tudni azonban, hogy a jelenlegi kaotikus állapot egy régóta érvényes belső feszültség hirtelen kirobbant következménye. Mert bár a francia állam az utóbbi évtizedekben látszólag mindent megtett a bevándorlók életkörülményeinek javítása érdekében, sokak szerint mindez csupán egyszerű szociális bumm. A gettósodás, vagy finomabb néven – a szociológusok nyelvén szólva – szegregáció az elmaradt intézkedések miatt szép lassan megkövesedett. Erre rakódott még némi szeptember tizenegy, egy kis rasszista fűszerrel hintve, az iszlám iránti szemöldökráncoló bizalmatlanság, a bevándorló dagály korlátozása, meg egy rakoncátlan trafóház. Máris elkészültek a francia ízek.

Meglehet persze, hogy szerepet játszanak – ahogy a gall yard mondja – e dühös suhancok közt bizonyos szervezett elemek, s egyes értesülések szerint csaknem ugyanolyan méretekben dúl a harc a francia belpolitika lövészárkaiban is, mint nálunk a régóta értelmetlen kuruc-labanc tematikára építő szemfényesztő polgárháború.

De nem vagyunk franciák, mindez csak friss információkra hangolódó találgatás, és mint Hans Castorp mondaná az időtlen szanatóriumban: az igazság valahol a felsoroltak között van. Én magam pedig máris elkotródom a politikai töprenkedések aknamezejéről, mivelhogy inkább a dolgok veleje érdekel.

Mert valójában Kassovitz filmje sem társadalomdráma volt egészen, hiába hangzott el a nevezetes keretszöveg. Alapvetően emberi tragédiát ábrázolt ő 95-ben, egy arab-zsidó-néger barátság háromszögében. Arról beszélt, hogy ösztönös agressziónk és az istentelen univerzum eltévelyít minket, s ebben persze jócskán ludas az a skizoid városi közeg is, ahol, míg némelyek transzavantgárd vernisszázsokon kéjelegnek, elvesztik szem elől a sokszínű valóság örömeit és tragikumát.

A németek most még büszkék arra, hogy nekik jól megy, az angoloknál már félnek, a belgákat utolérték, és az olasz meg spanyol bevándorlás-stressz is egyre növekvőben. A huszonegyedik század majdnem olyan nehéz feladat, mint amilyen huszadik volt. Eddig még semmi sincsen rendben. És ráadásul nem is a zuhanás számít, hanem a leérkezés.