Egy emlékmű bemutathatja azt a kort, amire emlékezni akar az utókor, ugyanakkor azt is jellemzi, amikor – és akik – állították. Lehet igényes köztéri műalkotás, amiről a néző azt is elfelejti, hogy emlékhely volt valaha (vagy lehetett volna), és persze süllyedhet olyan tereptárggyá, amit már a földmérők sem tudnak használni. Városunk kitűnő példákat tud szinte valamennyi kategóriára.

A kedvenceim – úgy kárpát-medencei szinten – az első világháborús emlékművek. A „Nagy háború” után minden egyes település presztízskérdést csinált abból, hogy helyben is legyen egy. Volt, ahol csak egy táblára futotta a templom falára (jobb esetben nevekkel), de nagyközséggé szinte csak úgy válhatott egy falu a közember szemében, ha büszkélkedhetett legalább egy turulos, esetleg rohamsisakos, vagy bővített kivitelben egész katonaalakos emlékművel.

Kis hazánkban utazgatva az ilyen emlékmű nekem sokat elárul az adott településről. Próbálom kitalálni, hogy békét, belenyugvást, letörtséget, agressziót, büszkeséget vagy éppen szomorú gyászt sugall. Olvasgatva a hősi halottak neveit, sejtésem lehet a korabeli lélekszámról éppen úgy, mint a vérveszteségről, de akár a nemzetiségi viszonyokra, a vallási összetételre, vagy a házasodási szokásokra is következtethetek. A városok emlékművein már az alakulat száma és jellege, sőt a nagyobb csaták helyszínei is olvashatók, ami ideális alapanyag egy spontán egyszemélyes földrajzi-történelmi játékhoz.

Amilyen szívesen nézegetem a Vörösmarty téren az első világháborús emlékművet, annyira nem állhatom a ’48-asat a Dózsa téren. Nem mintha az 1848-as forradalommal és szabadságharccal lenne bajom, sokkal inkább 1948 hangulatával. Ennél a semmitmondó fallikus szimbólumnál még a négy puszta számjegy is többet mondana. Inkább eszembe jut róla Rákosi és a padlássöprés, mint Kossuth és a szabadságvágy.

Fallosz után jöhet a vagina, hiszen az Óváros téren álló millenniumi emlékművet a köznyelv szimplán csak „a város puncijának” nevezi. Ezen még csak fel sem háborodhat a kispolgári miliő, mivel minél elvontabbá, absztraktabbá teszek egy műalkotást, annál több értelmezési utat nyitok meg a laikus szemlélő előtt. Talán nem véletlen, hogy ez az asszociáció terjedt el leggyorsabban a városban, és nem is szívesen pózolnak előtte politikusaink a különböző megemlékezésekkor.

A sort még folytathatnánk tág teret nyitva ezzel a jótékony vitának, de ezt meghagyom a fórumozóknak. Summázatként legyen annyi elég, hogy vannak helyek, ahol megállhatunk és emlékezhetünk olyan időkre, ami emlékezetünk előtti. Vannak azonban olyanok is, amelyek mellett elmegyünk, mert már elfelejtettük, hogy valaha emlékhelynek készültek…