Nemzeti ünnepeinket (március 15., augusztus 20., október 23.) szeretném méltóképpen megünnepelni. Szeretném, ha jókedv, nemzeti büszkeség, a történelmi események előtti tisztelgés jellemezné e napokat, és nem kortárs pártpolitikai propaganda, majd azt értelmező politológus és médiavisszhang.

Kies hazánkban nagy hagyományai vannak a történelem, és azok jeles napjainak politikai okból, érdekből fakadó át-fölé-melléértelmezésének. Mikor, hogyan, kinek, mi tetszik. Dózsa György volt coki, büdös, lázadó paraszt, néptribun, szociális érzékenységű vezér, a parasztkérdés első felvállalója. A kiegyezés korában (1867-1918) a regnáló Habsburg-ház ellen lázadó egykori nagy magyarok: Zrínyi Miklós, Thököly Imre, Martinovics Ignác, Kossuth Lajos nem voltak hivatalosan népszerűek és követendő személyek.A Horthy-korszakban (1920-1945) az építő magyarokat emelték piedesztálra Széchenyi gróffal az élen a lázadó, forradalmi vezetőkkel szemben. A II. világháború utáni kommunista korszakban munkás- és parasztmozgalmi harcosok jöttek divatba Dózsától, Petőfin át Kun Béláig.

A diktatúra után újra felvirágzott a párthistorizmus, az ünnepek vitanapokká váltak. A vita jó dolog, nincsen nélküle politikai élet. De jelen esetben a nemzeti ünnepek körül kialakult, szűnni nem akaró, már-már anyázásba hajló polémiák nem emelik, inkább beszennyezik azokat. Az egyik fél kényszeredetten, távolról közeledik a nemzeti ünnepek felé, másik oldal sajátjának, önnön igazolásának érzi e napokat.

Állandósult a küzdelem. Mi meg hallgatjuk a sok okosságot, miszerint Veszprém a hősök városa, és hogy a baloldal nem kormányozhat…
Hallgatjuk és unjuk.
A fiatalok belenőnek a „rendszerbe”: vagy örömmel veszik egyik-másik oldal „ünnepeit”, vagy a történelem és hagyományaink iránt érdektelenül elfordulnak az ünnepektől a kereskedelmi tévék show-világa felé.

Az ünnepek legyenek ünnepek! Emlékezzünk az elmúlt idők formálóira, tetteikre, idézzük fel gondolataikat, zenéjüket, hallgassuk meg a Himnuszt és a Szózatot, de ne hagyjuk, hogy bármilyen politikus is megszólaljon ezeken a napokon. Hallgassák ők is az elődök gondolatait, érezzék át a dicső eseményeket, helyezzék bele magukat az elmúlt történelmi pillanatokba, és az ünnepek elmúltával az átéltek, tanultak hatásával lelkükben politizáljanak: vitatkozzanak, dolgozatokat írjanak, szónokoljanak hazánk sorsának jobbítása érdekében.

Az ünnepeken ünnepeljünk! Március 15-én 1848 sikeres, vértelen tavaszának örüljünk, augusztus 20-án legyünk büszkék arra, hogy még magyar a magyar, létezik e hon, október 23-án a diktatúra embertelenségét saját életük árán is – igaz csak néhány napra – megdöntő forradalmárokra legyünk büszkék!

Szabadon, történelemi eseményeink ismeretében tudunk kötődni hazánkhoz, csakis így lehet és érdemes emlékeznünk, ünnepelnünk!