Mindig nagy kaland, ha egy időszakot a korabeli dokumentumokon, médiumokon keresztül vizsgálunk. Ezek lehetnek filmek, hangfelvételek, híradók, újságok, vagy akár levelek, képeslapok is. Ezúttal a Veszprém megyei napilap forradalom után megjelent számait olvasgattuk át.

A változás egyik biztos jele volt, hogy teljesen átalakult a megyei újság arculata. Az „Új Út” első száma csak 1956. november 9-én jelent meg, mint a Veszprém megyei forradalmi szervek lapja, „A szocialista Magyarországért” mottóval, és csupán két oldallal. A kapkodást jelzi, hogy az elkövetkező napokban a címen kívül sok minden változott. A „forradalmi szervek” helyét már másnap átvette a frissen megalakult MSZMP Veszprém megyei ideiglenes Intéző Bizottsága, a mottóból pedig előbb eltűnt a névelő, majd visszatért, végül a hatodik számtól jó ideig állandó maradt a „Szocializmust – magyar módra” felkiáltás. A harmadik szám, november 11-én már négy oldallal jelent meg, sugallva azt, hogy az akkori szerkesztőségben is rendeződtek a dolgok, és már egyre több hírrel lehetett megtölteni az újságot.

A külcsín után térjünk a tartalomra. Sokan várták már az első számot, hogy akár pro akár kontra, de valamilyen formában értelmezze az eseményeket, egyáltalán hírt adjon róluk. Interpretáció helyett álljon itt pár idézet az első vezércikkből, melynek címe „Ne visszafelé, csakis előre”: „Még hosszú idő fog elmúlni, amíg mindenki megérti, mi ment végbe az országban október 23-án. Még igen sokszor szívósan és meggyőzően kell megmagyarázni minden becsületes embernek, mi volt az ifjúság, néptömegek mozgalmában jogos, helyes, demokratikus, szocialista, tehát előrevivő – és hogyan kapcsolódott bele a mozgalomba a nép ellenforradalmi ellensége, amely a fasizmus irányába igyekezett terelni a mozgalmat.” (…) „nemcsak el kell ismerni, hanem szigorúan külön kell választani.”

A szintén címlapon hozott, Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt felhívása is – akkor még – ezt a fajta kettősséget fogalmazta meg, bár jóval diplomatikusabban: “(…) határozottan szakítani kell a Rákosi-klikk káros politikájával és vétkes módszereivel. (…) <és ugyancsak> Nagy Imre reformi csoportjával, amely (…) nacionalista, soviniszta alapra helyezkedve, útat nyitott az ellenforradalmi erőknek és ezzel ténylegesen elárulta a szocializmus ügyét.”

Az újság – éppen úgy, mint a következő hetekben folyamatosan – többi része arról szól, hogy a termeléssel leálló, és – a tiltakozás passzív módját – a sztrájkot választó munkásokat parasztokat, újra munkára bírják. A második szám (XI. 10.) vezércikke ennek szellemében a „Munkára, harcra fel” címet viseli és – jellemzően – szinte szóról szóra megismétli az MSZMP felhívást. A többi cikk címe a lakosságot próbálja nyugtatni („Nincs ok vásárlási lázra”, „Megindult a közlekedés”, „A fegyverek beszolgáltatásáról”, „Zavartkeltők, ne higgyetek nekik!”), a legmegnyugtatóbb azonban az lehetett, hogy „Az Elnöki Tanács rendelete alapján a Magyar Népköztársaság hivatalos címere a Kossuth címre lett.” – ami ott virított a címlap bal felső sarkában. Azaz a Nagy Imre-kormány egyik első intézkedését jóváhagyta az új hatalom is, igaz, az már egy másik kérdés, hogy amint Kádárék megerősödtek 1957-ben, lecserélték, és az új címerbe ismét visszakúszott a vörös csillag.

A hatalom instabil állásfoglalását kitűnően szemlélteti a 3. és 4. szám vezércikkei közötti ellentmondás. Míg előbbiben elítél „A jogos népharag kavarta hullámokba szinte az első naptól alantas ösztönök – a rombolás, a fosztogatás, a gyilkolás vad hajlama –, elvakultság és ellenforradalmi törekvések szennyes üledéke keveredett”, az utóbbiban (másnap) felmagasztal: „Október 23-a örökké dicsőséges napja lesz a magyar történelemnek.”

(Végül persze a Nagy Imrét elítélő és kivégeztető Kádár-rezsim egyértelműen reakciós ellenforradalomnak tekintette az eseményeket, ezzel teremtve meg saját rendszerének legitimációját. Amikor 1989 januárjában Pozsgay Imre akkori MSZMP vezető ezzel szemben 1956. október 23-át népfelkelésnek minősítette, sokak szerint – valószínűleg akaratlanul – elindította a rendszerváltozást, hiszen pont ezt a legitimációt vonta kétségbe.)

Ezekben a napokban jelentek meg a megyei napilapban az első külföldi hírek (persze a szuezi válságról), az első életképek Veszprémből (kávéházi dialógusok formájában), valamint természetesen különböző „jó tanácsok” a külföldi rádióadók híreinek értelmezéséhez. Ugyanakkor megtudhatjuk azt is, hogy november 13-án pl. a füredi hajógyárba csak a dolgozók fele, a veszprémi fémfeldolgozóba és a nyirádi bauxitbányába a 70 százaléka ment be, de közülük sem mindenki vette fel a munkát. A sporthírek közül az első azzal foglalkozott, hogy a helyi kedvenc focicsapat, az osztályozóra készülő Veszprémi Haladás futballistáival mi történt. Ugyanis ők is együtt meneteltek az ifjúsággal (volt köztük egyetemista is), hetet közülük le is tartóztattak, a többségük ezekben a napokban szabadult.

A szóbeszéd, pletyka többször is téma volt („Mi igaz a rémhírekből?” „Kik haltak meg Veszprémben?” – az újság szerint 11 polgári áldozat volt, és senkit sem vittek külföldre…), de ekkor már leginkább a még mindig szembeszegülő sztrájkolókra akartak hatni. A bányászok tartottak ki legtovább: november közepén Tapolcán 80 %, Ajkán 40%, november 21-én Várpalotán még mindig csak 40-50 % vette fel a munkát. A jelmondatok mellett („A kormány teljesítette legfőbb követeléseinket”, „A sztrájk ma fegyver önmagunk ellen”, „Bátorság kell ahhoz, hogy a munkát felvegyük” stb.) cikkeket (pl. A győri munkások kérése: Adjatok szenet!), sőt verseket is bevetettek: előbb három egymást követő számban József Attilát (Mondd, mit érlel, Szocialisták, Magyarok), majd november 20-án megjelent Császi Ferenc: „Novemberi sztrájkolókhoz” című opuszát… (Várpalotán csak karácsonykor indult újra a teljes termelés, de például a pápai dohánygyárban is ekkor kezdődött el a munka.)

Egyre kellemetlenebb volt a sztrájkról írni, hamar rájöttek a „már 40 %-on dolgozunk” nevetségességére (pláne a sztahanovista korszak 200-300 százalékai után), de amúgy is egy új probléma lett aktuális: az országot tömegével elhagyók. November 24-én jelent meg az első, „maradásra bíró” publikáció „Vándor bot helyett…” címmel, de külön tárcasorozat is indult „Visszahívok három magyart” címmel, amiben az újságíró természetesen egy munkás, egy paraszt és egy értelmiségi disszidáló barátját próbálja visszacsábítani az országba. A híradások is leginkább ezzel foglalkoznak („Hazatelepülő központokat állítottak fel a nyugati határszélen”, „Sok magyar menekült haza akar térni”) és izgalmas üzenetek jelennek meg Bécsből, Londonból, amiben az „eltévedt bárányok” arról értesítik itthon maradt hozzátartozóikat, hogy már csak a papírokra várnak és jönnek vissza, nyugodjanak csak meg…

Ma már tudjuk, hogy a kevés visszatérőre börtön és meghurcoltatás várt. Azt is tudjuk, hogy a halottakon túl komoly érvágást jelentett a megyéből nyugatra távozó kb. 6000 ember (ebből 4600 november 30-ig), többségében fiatal értelmiségi és szakmunkás. 1000 lakosra vetítve arányaiban ennél nagyobb veszteséget a fővároson kívül csak Győr-Moson-Sopron és Vas megye szenvedett el…