Itt van október 23., és bennem megint sok kérdés merül fel. Megint a szokásos műsor? Tudom, hogy mit jelent valójában ez az ünnep? Belegondolok, belegondolunk abba igazából, hogy mi történt 49 évvel ezelőtt? Mit jelent nekem és velem együtt a többi fiatalnak?

Tehát már megint itt egy nemzeti ünnep. Alighogy – betegség miatt – szerencsésen átvészeltem a 6-ai hercehurcát, megint ki kell öltözni (a matrózblúzt már nem voltam hajlandó felvenni), és megint végig kell nézni egy unalmas iskolai műsort. Ráadásul nagyon meg is szívtuk, mivel az ünnep vasárnapra esik, így nem tudunk lógni a suliból. Na mindegy. Ha találok majd a műsoron egy kényelmesebb helyet, ahol tudok aludni, akkor azért kibírom.

Műsor. Mint azt már az elmúlt négy év alatt megszoktam, alig látok és hallok belőle valamit. Megunom a nyújtózkodást, és felveszem a „szundi-pózt”. Néha azért felpillantok, és nézem a falra vetített képeket. Fekete-fehér, korabeli képek ezek, rajtuk tankok, zászlók, emberek. Nem megy az alvás. Elkezdek gondolkozni.

Mire is kellene ma emlékeznem? 1956. október 23., forradalom. Az emberek akkor egy új, jobb életért küzdöttek. Meg akarták változtatni a fennállót, és olyan körülményeket teremteni, amelyek közt most én is élek. Összefogtak diákok, felnőttek, hogy együtt, közösen valami mást hozzanak létre. Mi pedig évről-évre rájuk emlékezünk egy műsorral, egy koszorúval. De vajon valódi ez a visszaemlékezés?

Természetes, hogy én közel fél évszázad távlatából nem tudom magam igazán beleélni a történtekbe. Vagy ezt szégyellnem kellene? Manapság annyi minden történik! Amellett, hogy gondolok a negyvennyolcasokra, az aradiakra és az ötvenhatosokra, jönnek a terroristák áldozatai, a „cúnamisok”, az árvízkárosultak, a „katrinások”, a romákról és más kisebbségekről nem is beszélve. Melyik fontos és melyik fontosabb? Hogy mi alapján mérlegelek, az a saját elhatározásom, de ki mondja el nekem őszintén, hogy mi történt?

Ahogy múlnak az évek, a szemtanúk elhalnak, az emlékek megfakulnak, és nem marad más, csak az örök tanulságok. Olyan tanulságok, melyeket maga az egyén von le, és építi bele hétköznapjaiba. A változásokhoz akarat kell és összefogás, és nincs az a hatalom, amely felvehetné a harcot egy igazán elszánt közösséggel. És lehet, hogy az embernek néha fel kell adnia valamit, hogy elérje a célját, de az soha ne a becsülete és a büszkesége legyen.

- lb -