A színházért fel kell kerekednem, pénzt kell kiadnom, be kell ülnöm egy sötét nézőtérre, ahol nem tudom kinyújtani a lábam és a könyököm állandóan összekoccan a szomszédoméval, ahol nem hangoskodhatom, nem köhécselhetek, nem mehetek ki, amikor akarok, és a számomra kijelölt fél négyzetméteren étlen-szomjan kell eltöltenem akár több órát is. Mindezt akármiért nem szívesen teszem meg, de ha már vállalom, akkor valamitől nagyon el akarok ájulni.

Méhes Csaba előadásának ajánlója felhőtlen szórakozást, könnyed humort ígér – komoly embernek ez gyanús. Ráadásul Méhes pantomimes, ennek a műfajnak pedig Magyarországon nincs valami fényes presztízse. A pantomimet a magyar közönség főleg aluljárók hittérítőitől vagy pénzcsörrenésre mozduló utcai mimusoktól láthatott. A pantomim híre ma határozottan rossz, pedig a nyolcvanas évek alternatív színházi világának egyik komoly műfaja volt.

Kérdés, van-e keresnivalója a pantomimnek a színházban? Nem cirkusz-e inkább? Képes-e arra, hogy az előadó technikai tudásának csodálatán kívül más érzést is kiváltson a nézőből? Közvetít gondolatot vagy csak szórakoztat? A pantomimes nemcsak falakat mutogat és nemlétező labdával játszik? Attól lesz-e jó a pantomim, hogy érzem a fal szagát, ami nincs is ott, vagy találok benne valami mást is? Mondják, hogy az ember más lesz, amikor kijön a színházból, mint amikor bement oda. Már ha valóban színházat látott. Képes-e ezt elérni a pantomim, és képes-e erre Méhes Csaba Pantomixe?

Az előadás valóban mix. Klasszikus börleszkjelenetek laza láncolata súlyemelővel, kétbalkezes Tell Vilmossal, legyet kergető karmesterrel és jól ismert barátaikkal. Méhes profi illuzionista – a technika tehát kipipálva: elhiszem a bűvészdobozt, az almát, a tyúkot, pedig nincs semmi a színpadon, csak egy üres tér meg egy fekete ruhás, soványka alak.

A hosszabb-rövidebb etűdök során ez a figura hihetetlen változásokon megy keresztül. Férfifaló delnőből olyan könnyeden válik kötögető mamuskává – egyetlen másodperc alatt –, hogy eszembe sem jut azon gondolkodni, hogyan is csinálja. Azonnal magával ragad az új karakter, és azon kapom magam, hogy újra röhögök a hangversenyen elalvással küszködő nézőn, pedig ezerszer láttam már, és a legutóbbi kilencszázkilencvenhét alkalommal egyáltalán nem találtam viccesnek.

A pantomim műfajának klasszikus korszakát idézi ez a komikus helyzetekre és jellemekre épülő előadás. Gesztussal és mimikával ugyan, mégis mondatokban fogalmazó, erősen narratív előadás ez. A pantomim azonban nemcsak ilyen, léteznek ennél filozofikusabb formái is. A Pantomix az alapokat mutatja be, nem véletlen tehát, hogy a Kabóca Bábszínház középiskolás bérletének egyik előadásaként fut.

S bár az előadás – ahogy Méhes Csaba a múlt keddi fellépés utáni közönségtalálkozón elmondta – pantomimes ujjgyakorlatokból áll, színházi élményt ad. Egy ember játszik a színpadon könnyeden és humorral, világokat épít és alakokat kelt életre - a nézők pedig együtt mennek vele. A színház alapja az a konszenzus, ami néző és színész között létrejön: a színész „úgy csinál mintha”, a néző pedig elhiszi. A Pantomix előadásán ez megtörténik, mégpedig zökkenőmentesen.

Méhes Csaba a tervek szerint később is vendége lesz a Kabóca Bábszínháznak egy más jellegű, komolyabb hangvételű darabbal. Legyen ez a mostani előadás (amelyet még csütörtökön 16 és pénteken 13 órakor láthatunk a Kabóca Bábszínházban) bemelegítés, amin bátran halálra röhöghetjük magunkat.