A Latinovits Zoltán Játékszín kínálata meglehetősen átalakult az új színházi évadban. A Játékszín eddig azokat az előadásokat fogadta be, amelyek nem számíthattak nagyobb közönség érdeklődésére, de módot adtak a rendezőknek, színészeknek a merészebb művészi kísérletezésre. Idén ez (elsősorban anyagi megfontolásokból) megszűnt, helyette különböző estek, „író-olvasó találkozók” kapnak helyet az épületben. Ezeken a kereteken belül valósul meg a „Csütör-tökölés” fedőnevű programsorozat is, melynek első vendége Spiró György volt.

A címválasztás talán nem a legszerencsésebb, de a koncepció figyelemre méltó: valamilyen szempontból érdeklődésre számot tartó emberek felvonultatása beszélgetés céljából. Jó és merész elképzelés, mivel a veszprémi közönséget nem olyan könnyű megmozgatni, főleg újdonságokkal nem, habár egyre többen szoktak rá a Játékszín rendszeres látogatására, és a szokás hatalmát sem szabad lebecsülni az ilyen típusú közegben.

A Spiró-est (a programsorozat elnevezésének frontálisan ellentmondó „irodalmi szalon” műfajmeghatározás, mely a „műsorfüzetben” állt, éppen annyira álságos számomra, mint a „tökölődés”) ezt a kettősséget vissza is igazolta, hiszen nem volt teltház, amihez a Játékszínben már „szokva kezdtünk lenni”, ugyanakkor a hasonló kaliberű „Múzsák a várban” átlagos nézőszámát messze sikerült túlszárnyalni.

Az estet megelőzően többen kérdezték tőlem, hogy (egyfajta orákulumként) meg tudnám-e mondani, vajh ki lesz Spiró György beszélgetőtársa. Végül ez számomra is csak a helyszínen derült ki, amikor megismerkedtünk Kovács Kristóffal, a színház új dramaturgjával. A szemüveges-borostás, szimpatikusnak tűnő értelmiségi figurának első mondatai kissé vészjóslóak voltak, hiszen beavatott bennünket önidentifikációs problémáiba, miszerint ő a beszélgetés moderátora, de nem tudja, ez mit jelent valójában.

Tényleg nem tudta…

Az még elmegy, hogy a legrövidebb általa feltett „kérdés” is legalább két percet vett igénybe (leszámítva egy „ezt tényleg így gondolod?”-szerű építő hozzászólást, meg amikor közbevetésként megkérdezte, hány sapiens a homo, egy-e vagy kettő), hiszen a beszélgetésvezetők általános kórtünete, hogy szerelmesek a hangjukba, de amikor kérdésfeltevés ürügyén negyedórás definíciós vitában mélyedt el a közönséggel – ami egyébként sehova nem vezetett –, illetve amikor Spiró György helyett válaszolt meg egy-egy a közönségtől érkező problémafelvetést, az már kissé sok volt. Mindezt természetesen azután, hogy kifejtette, még csak egyszer sikerült elolvasnia Spiró utolsó művét, a Fogságot, vagyis nem a téma szakértője…

A beszélgetés érzelmi és mélylélektani csúcspontja Kovács Kristóf mélyenszántó gondolattöredéke volt, melynek szövegkörnyezetét a feledés jótékony fátyla már sikeresen beborította, de az idea maga örök és sérthetetlen marad, miszerint „Damoklész betonkardja inog a fejünk helyén”. Hát ingott erősen, az biztos.

A helyzetet némileg mentette, hogy néha Spiró György is szóhoz jutott (néha közbe tudott vágni), és egész érdekes dolgokat tudtunk meg új könyvével vagy az írással kapcsolatos gondolatairól. A beszélgetés így végső soron jól sikerült, hiszen Kovács Kristóf igazából szórakoztató volt (no jó, azért idegesítő is), Spiró pedig kielégítette intellektuális igényeinket. Egy nagy haszon mindenképpen keletkezett: sikerült megértenem a programsorozat címadó gondolatát, még ha egyet nem is értek vele…