Kovács Endre fotóművész a ’60-as, ’70-es évek fordulóján a magyar avantgarde mozgalmak egyik résztvevője volt. 1974-ben Svájcba távozott, elvégezte a Genfi Képzőművészeti Főiskolát, majd rendező- és operatőrasszisztensként dolgozott. 1993-ban hazatért Magyarországra, azóta a Balaton mellett, Alsóörsön él. Múlt hét péntek óta a Csikász Galériában látható Időről, időre című kiállítása, melyről Fenyvesi Ottó megnyitón elhangzott gondolatait közöljük.

Egy vallomással tartozom. Kovács Endre művészetét tegnapig csak hírből ismertem, annyit tudtam, hogy a környéken él egy csendes és szerény fotós, aki bejárta a nagyvilágot, ugyanis a hetvenes évek elején elhagyta Magyarországot és évekig Svájcban élt. Eljutott mindenféle érdekes tájakra, de ezeken a helyeken nem turistaként kattogtatta gépét, hanem művészi igényesség vezérelte. Persze imitt-amott láttam egy-két képét, de az életmű egésze és komplexitása ismeretlen volt számomra. Természetesen az életmű egésze továbbra is ismeretlen maradt számomra, hiszen mint ahogy a szerzőtől megtudtam, a ma megnyíló kiállítás csak egy keresztmetszetét villantja fel munkásságának.

A kiállított alkotások szerzőjével, Kovács Endrével és a házigazdával, Hegyeshalmi Lászlóval körbejártuk a termeket, abból a célból, hogy megnézem a képeket, és valami szöveget írjak a megnyitóra. Nagy élményt jelentett számomra Endre kalauza. Ahogy egyik képtől a másikig mentünk, érdekes kommentárokat fűzött a művekhez. Arra gondoltam, talán sokkal érdekesebb volna, ha a művész Önökkel is körbejárná a Csikász Galéria picinyke termeit és Önöknek is elmesélné a képek történetét, illetve vonatkozásait.

A legelső teremben mindjárt Kovács Endre kalandos, szemlélődő életútját is végigkövethetjük, hiszen az európai kontinens különböző helyszínein készült nagyméretű fényképeit láthatjuk. Basel, Barcelona, Alhambra, Port Ercole, Normandia, Atlanti-óceán, Veszprém és Alsóörs. De Kovács Endre számára, mint már említettem, nem a turistalátványosságok voltak a fontosak, hanem a fények, az árnyékok, a vizek csillogása, a mohák által birtokba vett házfalak, a rozsdamarta felületek vagy egy groteszk élethelyzet, mint például a „napfogyatkozás”. Az 1980-as barcelonai képén sem turistalátványosság látható, hanem egy különös, sárga-vörös földes tér, melyre rávetülnek a világhírű Gaudi-templom tornyainak árnyai. Mindez megerősíti bennem azt a tény, hogy Kovács Endre munkája során mindig a legfőbb esztétikai sajátosságot, a különöst kereste.

Amikor megláttam Kovács Endre egyes képeit, bevallom, azt hittem, festményt nézek, és eszembe jutott Roland Barthes gondolata a fotó és a festészet viszonyáról. Barthes azt írja egyik esszéjében, hogy „Az az ember, aki elsőként látta az első fényképet – Niepce-et, a készítőjét leszámítva –, valószínűleg azt hitte, hogy festmény van előtte. A festészet szelleme ugyanis a mai napig kísérti a fotográfiát.” Leginkább vonatkozott ez a KEM (Kovács Endre Miklós) szignót rejtő graffiti-montázsra. De a következő szobában is találunk ilyen munkákat. Művészünk szétszedte, szétoperálta a polaroid képeket, belefestett a kompozíciókba, vagy pedig fára, vasra applikálta őket, mintegy új dimenzióját sejtette meg velünk a fotográfiának.

Furcsa (egzotikus) világok, különböző művészi felfogások ötvöződnek Kovács Endre fotóin. Megidéződik, illetve felbukkan Andy Warhol, a pop art, Egglestone, a kolorista fotográfus, Wim Wenders, a filmrendező dolgainak állása; Andrej Tarkovszkij gondolatai is olvashatók, de egy japán hivatkozással is találkozhatunk, sőt az egy időben a magyarok által működtetett világhírű Squat Színház tagjai is feltűnnek. Az egyik kis folyosószerű zugban Eric Satie muzsikájára komponált látvány fogad bennünket.

Számomra a kiállítás két legizgalmasabb szegmense az „Elődeink – Kortársaink” (Ikon a Kárpát medencéből) és az „Amnesia Temporalis” című sorozat. Az utóbbi úgy született meg, hogy Kovács Endre Magyarországra való visszatérése után talált néhány, saját maga által készített filmtekercset 1970-ből. A régi negatívokon lévő képek által a fotóművész mintegy újra felfedezi a múltat, úgy tesz, mint a régi görögök, akik hátrálva mentek a halálba, kémlelő tekintetüket a múltra szegezték. Talán ehhez hasonlóan gombolyította fel életművének szerteágazó szálait Kovács Endre ezen a kiállításon.

A fényképeken mintha minden a dolgok – mindazonáltal az utolsó pillanatban megakadályozott – eltűnéséről szólnának. „A műalkotásban maradandó, tartós képződménnyé változik az, ami még nem egy képződmény zárt összefüggésében van jelen, hanem tovaáramlik, úgyhogy amikor az ilyen képződményekbe belenövünk, egyben túlnövünk önmagunkon” – írja Hans Georg Gadamer német esztéta A szép aktualitása című tanulmányának végén, ahol mintegy összefoglalja a művészet lényegéről, illetve létmódjáról szóló fejtegetéseit. Gadamer itt a műalkotásnak azt a felemelő sajátosságát emeli ki, hogy a vele való találkozáskor nemcsak „belenövünk” a bennünket „megszólító” műbe, hanem egyúttal „túlnövünk önmagunkon”, vagyis a műalkotás, hogy Gadamer egy másik jellegzetes kifejezésével éljek, a lét, a mi létünk számára „gyarapodást” hozó dolog. Nem leképzés, elvalótlanítás, látszat, illúzió vagy éppen varázslat. Éppen az a kitüntetett ontológiai státusza a műalkotásnak, hogy nem valamiféle másodlagos valóság, hanem a természeti létezőkhöz hasonlóan „kifejlésként”, „teremtődő természetként” megy végbe.

Kovács Endre paradox állandóságot kölcsönöz a jelenségeknek. Megragadja az idő egy anonim és mégis meghatározott pillanatát, és ezáltal névtelen győzelmet arat a múlt felett.

- fenyvesi ottó -