Aztán egyszer hirtelen ott áll az ember a sok nagy ismeretlen arc között, díjat akarnak adni neki, és nem tudja, merre van előre. Mindenki nagyon szép és nagyon okos – és nagyon pesti. Ami nem lenne baj, ha az ember leánya nem válna nagyon, de nagyon vidékivé tőle. Bár én éppenséggel baromira élveztem, amikor megkérdezték: merre van az a Fűzfőgyártelep?

Szóval a hét eseménye a díjazás volt, meg a felhajtás körülötte. Míg én azon filóztam, hogy betegségemre való tekintettel elmenjek-e egyáltalán, mindenki noszogatott: hát persze. Én meg mentem, holott Fruzsika kutya is izgatta az agyamat, hogy hányszor fog bepisilni, míg hazaérek, és persze meggyőztem a szomszédot, nézzen már rá, nehogy baleset legyen.

Szóval odaértünk, persze egy órával előbb, mert a vidéki férfiember időben indul, „ki tudja, mi lesz?” – alapon megy, az esemény meg fontos. Hiszen ki más vitt volna fel, mint a farkasom, aki így egy egész napot tudott lógni a melóból. Szóval odaértünk a Zandrásiútra, aztán bementünk a fuck között. Aztán alig bírtam rávenni magam, hogy beljebb menjek, pontosabban a terembe be, mert ott voltak a Sokanék. Aztán mikor ember azt mondta, ha már eddig eljöttünk, és vettünk drága autópálya matricát, márakkorpedig bemegyünk. Leültem leghátra. Erre elkezdik, aztán mondják, hogy ciki ide, ciki oda, nem ismerik az egyik díjazottat, azaz engem. Mondom, én vagyok, itt hátul, erre előre ültetnek. Na, akkor kezdtem elpirulni, mert én ilyenkor ezt teszem, de úgy rendesen, Piroskásan.

Aztán elkezdte az egyik kuratóriumi tag elemezni az írásomat, azaz engem. Az első mondata így hangzott: Szegedi Nóra szemtelen lány. NA, Piroska hozzám képest Hófehérkévé lett, mert valóban arcátlanság volt kihangsúlyozni – a kissebségbe szorított adataim (mármint a beküldött cikkek mennyiségéhez képest) nevében – a kiírási döccenőiket. Aztán amikor azzal folytatta, hogy szerinte lehet, hogy inkább csak feltűnési viszketegségben szenvedek, már majdnem vége lett a világnak. Erre az előttem ülő fotós megfordult, és halálra fényképezett, holott nem voltam ásító inas, csak piruló vidéki, de mindegy. Bírtam a strapát, miközben nem is láttam, hogy ember hátul bőszen bólogat. Mert ilyenek a pasik…

Aztán hirtelen a kritikus hangnem mellé becsúszott némi dicséret, a végén meg már azért pirultam, mert azt mondták, egyszer még lehet belőlem valaki, de én akkor ezt úgy értettem, hogy elég a jó újságíró. Vagy „valami íróféle”. Amikor pedig befejezésül megkérdezte, hogy jól mondta-e, hogy Fűzfőgyártelep, azt hittem, beszakad a fejemen a bőr a mosolyomtól, annyira élveztem, hogy a Budapest táblán túlról jöttem.

Persze jöttek még a díjazottak – a pénzdíjasok – Petőfi Rádió, meg Magyar Narancs, de én, a Veszprém Presszó csak arra tudtam figyelni, hogy Istenem, gyööööönyörű itt, mert magam lehetek. Nem kell megjátszani a pestihez méltó orrfeldugást, én vigyoroghatok, én pirulhatok, és hozzám lehet szólni. Azoknak az újságírótanoncoknak is, akiknek feladata a tudósítás erről az eseményről, és szívesen segítek, odaadom az oklevelemet, meg az emlékérmemet, mert nem félek, hogy baja lesz.

Aztán jött a fotózás, virágcsokorral, aztán a beszélgetés a kuratóriumi tagokkal, az ígéretek, a segítség, mert én nem lehetek munka nélkül – szerintük. Ezt a részt nem bírtam sokáig, tíz perc után azt mondtam, mennünk kell, mert haza kell érni időben VIDÉKre. Akkor már, ha a nevet kérdezték volna, lehet azt mondom: Fruzsi vagyok, és remélem nem pisiltem be.

Útközben Kinga barátnőm felhívott, megkérdezte, megdugtak-e, én meg a csillogás után jót röhögtem – tééééényleg, már majdnem elfelejtettem: ez a média. Hazaérve apósjelölt koccintott velem az örömre, én becsiccsantottam, aztán rosszul lettem az antibiotikum kontra alkoholtól. De észhez térve levittem a meseszép csokromat Papinak, Édesanyunak meg a Nagyinak a temetőbe, mert nélkülük ez a műsor nem jöhetett volna létre…

De ez már egy másik történet…