Aztán egyszer jön egy telefon, aztán mondja a néni, hogy örüljek, mert az ösztöndíj ugrott, de külön, hát úgy díjaznak. Én meg örülök, mert azért a szakma atyja kínja ez, aztán illik. Még a kutya is vigyorog, bár ő sem tudja miért. Legalább a kutyát érdekli…

Közben meg zajlik az élet, de semmi nem változik. Reggel kelni kell, bár munka az nincsen, de különdíj, meg eb-pisi, az van. Kezdek vidámkodni, mert értem a mestereket, akik éhen haltak ugyan, de azóta folyamatosan milliókat adnak egy-egy képükért. Így jár az, aki gyalog. Na mindegy, baromi kíváncsi vagyok a pofavizitre holnap. Főleg úgy, hogy az ember, aki a kuratórium (de szép szó) elnöke tanított Pesten, és bizony nem voltunk egymás kedvencei. De ilyen az élet, az ember változik, a neve marad, de arra meg ki emlékszik…

Időközben emberrel meg állatkodunk. Mert lassan eljutottunk odáig, hogy Fruzsi biztonságában csak élünk egymás mellett, mert nekem a kutya a társam, neki meg az eb okán kiváltott szabadság. Nem megyek vele kártyázni, mert inkább Fruzsizom, úgyhogy megteheti, hogy szivasson. Mert azt mondja, éjfélre jön, hoz pizzát. Én meg nem viszem ki a kutyát lefekvés előtt, mert úgyis felébred arra, ha ember hazaér, és ő kiviszi úgyis. Aztán egykor arra kelek, hogy eb bepisilt, a pasim meg sehol. Félkettőkor, mikor hazaér, mondom neki, hogy köszi a telefont, amit nem ejtettél meg. Mert én nem fogom cseszegetni, hogy mi van, mert nem akarom, hogy miattam ne érezze jól magát, ő meg nem cseszeget, nehogy miatta érezzem jól magam. Harmincasan már azt hiszem, tudja, hogy a mobilvilágban elég egy szó, hogy majd jövök, aludjál. De nem. Ezeknek szerintem balhé kell.

Közben megtalál a kór, döglődöm, infulenzia maxima. Antibiotikum, rosszullétek, ágyban kéne lenni, de minek. A kutyának attól még pisilnie kell, meg kakilnia is, és éhes. Embernek meg dolga van, ha meg nincsen, akkor éppen pihen, mert fáradt, én meg úgysem dolgozom, tehát jól vagyok, köszi.

Aztán megjelenik az a bizonyos harmadik, aki sohasem fáradt, majdnem a szomszédban lakik, mindig van miről beszélgetni vele, és szeret kutyát sétáltatni, pedig dolgozik. Nem ígér pizzát, de eszik velem szendvicset. Kedves és aranyos, és nem fogja az unokatesója csaját megcicázni, mert van tartása. Nem közösködik, csak kitartó. Azt, hogy mi lesz, ki tudja?

Az biztos, hogy emberemnek egyre több és fontosabb dolga van, a rossz szokásához - a fűnyíráshoz - ragaszkodik, és nincs miről beszélnie. Ez nem probléma, mert minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Holnap megyek pofavizitre, a különdíjért, az biztos…

De ez már egy másik történet...