Aztán elindulunk, ember meg én. Mégis van olyan hely a világban, ahova eljuthatunk ketten. Sőt, át sem kell lépni a határt, mert itt, Égerszögön jön majd el az a pillanat, amikor megtudom: vele vagy nélküle. Mert már az indulás előtt gyomorgörccsel és vicsorítva szállok be az autóba, mert mennék én, jó messzire – de miért vele?

Aztán megérkezünk, túl a pesti piros-áthajtásos rendőrös bénázáson, a haveroktól való "anyagbeszerzésen" a világ végére. Egy turistaházba, ahol a vizet ősrégi Csepellel kell felhozni a faluból. Minden koszos, meg büdös is kicsit – de a mienk. Mindenütt erdő, körbe, meg állatok meg növények meg állatok… meg állatok. Mert időközben befut egy osztálykirándulós banda, és én új kábszert tanulok – pezsgőtabletta ecettel. No comment...

Közben ember is ott van, meg kirándulunk is, de mintha mégsem lenne ott. Mostanában mintha nem lenne ott, pedig ott van. Ha nem lenne ott, akkor meg baj lenne. Pedig nincs is ott. Szóval az a lényeg, hogy időközben találkozom a világ legtündéribb nőjével. A neve is egyszerű, Zsuzsa mama – de azt jelenti, amit kell. Egy csupaszív asszonyka, alig 50 kiló, de bármikor bármiből képes ételt főzni, és szívvel tálalni, de úgy, hogy mindent befalunk, és áldjuk a kezét. Gyuri papát – az emberét – úgy terelgeti, hogy az észre sem vesz semmit, csak a dicséretet, ami a klassz ötleteiért jár. Ülünk, és nézzük őket emberrel, és én hirtelen mindent értek.

Gyuri papa ott ül, de még sincs ott Zsuzsa mama számára. Az öreg csak mesél, régi bányásztörténeteket, kint csend van, és olyan csillagos a ég, hogy a Hold szégyenében a fák mögé bújik. Én meg fogom ember kezét, és úgy érzem – minden baromira és mocskosul rendben van úgy, ahogy van, mert ahogy van, úgy kell lennie, mert különben nem úgy lenne.

Aztán pár nap múlva mindennek vége. Jövünk haza, mindenki ideges, mert közeledik a kerék, meg a vágása. Pest után már osztjuk az észt egymásnak, és én sem tudom, merre van előre. Csak megyek, amerre kell, és elolvadok, mikor ember elkalandozásomat látva szépeket szól. Aztán elcsodálkozom azon, hogy ez az ember olyat tud, amitől én falnak megyek.

Aztán egyszer, éjszaka három fiatal hímmel álmodok. Nagy a szájuk, de nagyobb a vágyuk, és én játszom velük, mint cicus a pamutgombolyaggal. Szépek és fiatalok és könnyedek. Minden annyira természetes, és annyira jó, annyira egyértelmű. Puha a bőrük, csillogó, tiszta fényű a szemük, mosolygósak. Aztán megébredek, és tudom – egy mozdulat elég lenne a boldogságomhoz.

Ember is mocorog, de én inkább átfordulok a másik oldalamra, és álmodom tovább...

De ez már egy másik történet...