Már a könyv címe sem igazán árul zsákbamacskát, az ajánlása pedig egyenesen lenyűgöző: „A gyatra írásnak ajánlom”. Akik mégis veszik a fáradtságot, hogy e két roppant fontos szempont ellenére – vagy éppen ezek miatt – beleolvassanak, s Uram bocsáss, esetleg be is fejezzék a könyv olvasását; összességében – szerzőnk nem kis igyekezete ellenére – nem fognak csalódni.

„Egy vén kujon jegyzetei” címmel 1994-ben jelent meg először könyve Bukowskinak Magyarországon. Valamikor a ’90-es években – még életében – Amerikában filmet is forgattak róla. Személyét a beat-irodalmat követő nemzedékhez sorolják. Németországból vándorolt az Egyesült Államokba, ahol afféle botrányszerző vált belőle, amit igazából talán az életvitelével és az írásaival együtt sikerült elérnie. Mindkettőben jelentős helyet foglalt, illetve foglal el az alkohol, a romantikát igencsak nélkülöző viszony a női nemhez, s mindazok a témák, amelyekkel provokálni lehet az azokra érzékeny – emberinek csak nagyon-nagyon sok jóindulattal nevezhető – közösségeket.

Magyarul most megjelenő regényének a címe valóban sok mindent elárul. Utal vele a műfajra, amiben közre kívánja adni gondolatait, s magára a létrehozott műre, amivel szemben sem felétlenül az elégedettség hangján szól. Nicky Belane, egy Los Angeles-i magánnyomozó zaklatott életébe nyerhetünk bepillantást, aki munkahelyi – és az ezzel gyakorlatilag megegyező magánéleti – problémáinak a kezelésére az események alakulása során gyakran és nagy mennyiségben használ alkoholtartalmú italokat.

Mindezek mellett talán a legkevésbé sem csodálkozik az olvasó, hogy nyomozónk a munkája során űrlényekre is bukkan, s egy alkalommal – egy másik csinos hölgy társaságában – magával Lady Halállal poharazgat. Csoda, ha ezek után a szépemlékezetű magyar olvasónak Hajnóczy Péter neve jut az eszébe? Lehetne itt még neveket felsorolni az Uráltól elindulva a Kárpátokon át, s az Óperencián túlról is, azonban akit mindenképpen szükségesnek érzek megjegyezni, az Boris Vian. Vian regényei és Bukowski nevezett regénye közt több hasonlóságot vélek felfedezni. Az előbbi szereplői gárdáinak abszurditását idézik számomra Bukowski hősei is. A történetmondás, az elbeszéléstechnika részletei mintha tőle erednének. Talán az sem feltétlenül véletlen, hogy Bukowski regényében Nicky Belane-nek a már régen halott francia írót, Céline-t kellene elsőként előállítania.

Egy elkeseredett férj feleségének a feltételezett kedvesét kéri számon a magánnyomozón, míg a legtitokzatosabb megbízásának a Vörösbegy megtalálása bizonyul, akinek a kilétéről még megbízóinak sincsenek hiteles információi. A bűnügyek természetesen összefonódnak, s hogy miféle befejezést is ajánl Bukowski főhőse sorsának alakítására, arra itt és most én inkább nem tennék utalásokat. Bár a történet egy kicsit mintha valóban nehezen állna össze, a könyv összességében mégis szórakoztató olvasmány, amin sokat lendít, hogy a zárása szerintem tényleg viccesre sikerült. Az író élettel kapcsolatos bölcselkedései ebből a könyvéből sem hiányoznak. Szerző és főszereplőjének viszonya, ha túl sok találgatásra nem is, egyvalamire azonban okot mindenképpen adhat. Okot, hogy jó társaságban valóban jól is érezhessük magunkat!

Charles Bukowski: Ponyva, Cartaphilus, Budapest, 2005