Kemény világ a filmszakma. Korán reggel troli, villamos, aztán lift, cél a pláza legfelső szintje: a mozi. Jelenléti ív, öltöző, egyenpóló, chipkártyatömb. Pénztárprogram bekapcs, zsöci leszámol, zárvatábla levesz, és… pereg a film. Nincs rosszabb az unatkozó pedagógusnál, ezért mozigépész ismerősöm nyárra beszerzett pénztárosnak egy fővárosi plázamoziba.

Mondhatom, csodálatos világ az, ott a vászon közelében! A jelmeztervezőtől a Jeshivára járó egyetemistán át a térképrajzolóig mindenféle kaszttal találkoztam a munkatársak körében, talán csak agysebésszel nem (ő épp szabin volt). A jegyszedők, pénztárosok és gépészek között csak egyetlen olyan munkaerő dolgozott, aki hivatásszerűen - immár 23 éve - a filmipar rabszolgája. Ő Jolán, aki nyilván a hosszú évek szomorú tapasztalatai alapján fejlesztette ki körülményektől független, felháborodott hanghordozását, és sosem mulasztotta el a vendég távozása után fogai közt kiereszteni a „Láttad, ez meg hogy nézett ki?” kérdést.

Délelőtt nyugdíjasok szerelmesfilmre, délután szülő nélkül garázdálkodó gyerekek horrorra, éjjel meg felhevült párok bármire, csak sötét legyen a teremben. (A jegyszedők meg szedhették utánuk a hátsó sor páros páholyai – a „stricisor” – környékén felejtett bugyikat és használt óvszereket.)

Holt időben tanultam a Pesti Estből a filmek adatait és tartalmát, mert a budai úrinépek kíméletlenül kikérdezték az embert telefonon. Közben néha egy kis szociális munkával ápoltam a nénike lelkét a magas helyárak miatt, vagy lecsillapítottam a felbőszült vendéget, aki a pénzét követelte vissza, mert nem tetszett neki a film.

Pihenőidőben pedig szemezgethettem a többiekkel a „turkálóban”, az ottfelejtett cuccok között. Hogy frankó napszemdzsód lett vagy esernyőd, az az időjárástól függött. Télen állítólag a kesztyűnek meg a sapkának van nagy szezonja, de dolgozott velem egy könnyen szerzett síléc boldog tulajdonosa is.

Ezzel aztán el is röppent a napi tizenkét óra, eljött a zárás és a pénztárellenőrzés, mely során-után az aznap szorgosan felhalmozott hiánykát is pótolni kellett a kasszába, zsebből.

Mégis azt mondom, megérte. Az a napi négy-ötszáz futó kapcsolat – a pénztárablakon keresztül –megfizethetetlen élmény. Kedvencem az a plasztik kislány volt, aki baltaarcú barátjával odaállt a pulthoz, és feltette minden pénztárosok kedvenc kérdését, a „Mit játszotok?”-at. Tudom, hogy ki kellett volna nyúlnom az ablakon, és addig szorítanom a torkát, amíg mind a huszonöt filmet és azok nyolc-tíz időpontját felsorolom, de nem ezt tettem. Inkább próbáltam ésszerű korlátok közé szorítani a felsorolandó filmek halmazát a „Délelőtt vagy délután?” kérdéssel. Hiába, mert erre – mint általában – most is a nagylelkű „Mindegy.” választ kaptam. Először egy gyors saccolást végeztem a lány és barátja agysejteinek össztömegére vonatkozóan, aztán ennek függvényében a „Tök alsó” és az „Anyád napja” sztorijának rövid ismertetésébe kezdtem. A lányka szájbiggyesztve nézett, aházott kicsit, aztán előrukkolt a saját koncepcióval: „Az a helyzet, hogy nekünk valami olyan film kéne, amiben elrabolnak egy kislányt, és ettől mindenki retteg. Ilyen nincs?” Ilyenünk, szégyenszemre, nem volt, pedig hát igény az volna rá.

A sikerből, a fényből meg a csillogásból kevés jutott, mert mindjárt az első héten (a BKV hibájából) három perc késéssel nyitottam, ezért az üzemvezető letiltott az ingyen mozizásról. Azért nem panaszkodom így sem, filmre kerültem: napjaimat az üzemi kamera rögzítette.