Van egy dél-amerikai író, akit sokkal kevesebben ismernek, mint a népszerű Marquezt, a misztikus Borges olvasótábora is nagyobb az övénél, szerintem viszont mégis ő a „latinos mágikusok” császára.

Julio Cortázarnak hívják, és bár komoly világirodalmi ranggal bír, eddig csak elvétve találkoztunk vele magyar nyelven. Most viszont egy teljes életműsorozat keretében remélhetőleg minden fontos írása megjelenik majd. Elsőként a „Rítusok” című elbeszélés-gyűjtemény jött ki tőle nemrégiben.

Az újraolvasással az a fő bajom, hogy egykori hatalmas felfedezéseim letisztulnak, emlékeimben a szövegek szinte legendás, támadhatatlan darabokká válnak, és amikor újra találkozom velük, legtöbbször elmarad a régi nagy reveláció. (Valóban ezt a regényt emeltem az egekbe éveken keresztül? Másodjára már nem is olyan jó.) Julio Cortázar azonban a kivételek közé tartozik, elbeszéléseit sokadszor is borzongva olvasom. Az argentin szerző tudniillik elsősorban novellista, mégpedig a hátborzongató fajtából. Történetei álom és valóság, realitás és transzcendencia határvidékén játszódnak. Valójában nem is hagyományos történetek ezek, inkább a tudattalan meséi, amelyekhez mégis a valóságos világ kínál hátteret. Végül persze kiderül, hogy egészen máshol járunk, mint ahol történnek az események, és a szereplők sem azok, akiknek látszanak. Legvégül pedig a cselekmény is új irányokat vesz, néha még azt sem lehet megállapítani, vajon hogyan végződött – csak saját sejtelmeinkre és megérzéseinkre hagyatkozhatunk.

E misztikus mesék egyikében például egy középkorú házaspárt éjszakánként feldühödött ló zaklat, be akar törni a lakásukba, nem tudni miért, ezzel ők sincsenek tisztában, rettegnek az állattól, mégis sorsukba beletörődve viselik el a veszedelmesnek tűnő paripa megújuló rohamait. Az olvasó magyarázatokat várna, de nem kap mást, csak sokkoló feszültséget és be kell érnie a talányos végkifejlettel.

Egy másik novellában egy fiatal lány vőlegényei minduntalan öngyilkosságot követnek el, a soron következő fiút óvják a menyasszonytól, de ő kitart szerelme mellett. A lány édességek készítésével foglalkozik, s mintha ebben a tevékenységben rejlene boszorkánysága. Végül az újdonsült vőlegény észreveszi, hogy a csokoládékkal és bonbon-költeményekkel valami nincsen rendben: az egyikben például egy furcsa bogarat talál, amikor kettéharapja.

Aztán itt van egyik kedvencem, amiben az elbeszélő addig szuggerálja az axolotl nevű furcsa hüllőt az állatkert akváriumában, míg végül maga is axolotl lesz. Ezután lényegében megkettőződik: saját emberi alakját figyelgeti axolotl formájában az akváriumból.

Cortázar írásaiban a hétköznapi valóság mögött létezik egy szabad szemmel láthatatlan dimenzió, amely egyszerre félelmetes és izgató. Ezekben a szövegekben látszólag minden reális talajon áll, ám a biztos kapaszkodókat nyújtó világról rendszerint kiderül, hogy csak a létezés felszíne, a kulisszák mögött pedig véresen rejtelmes dolgok lapulnak.

Az író mellesleg Brüsszelben született és csak négyévesen került vissza Dél-Amerikába. Ellentétben dél-amerikai pályatársaival, ő sohasem gyártott mítoszt gyermekkora vidékéből, sőt, valójában utálta Buenos Airest, és sokkal jobban érezte magát Franciaországban. Élete végén meg is kapta a francia állampolgárságot, és Párizsban halt meg, ott található a sírja is. Fontos tudni továbbá, hogy az egyik elbeszélése inspirálta Antonioni „Nagyítás” című filmjét is.

Bár nagyon örülök, hogy a teljes életmű megjelenik magyarul, most kissé mégis csalódott vagyok. Az első kötet ugyanis nehezen forgatható, a kötése merev, úgy kell szétlapítani a kényelmes olvasáshoz, így viszont fennáll veszély, hogy idővel lapjaira esik, nem beszélve a jó néhány sajtóhibáról. Abban sem vagyok biztos, hogy a szerző által tematikusan összeállított, négy kötetbe foglalt elbeszélések ebben a sorrendiségben hatnak a legjobban. Én jobban kedvelem a kronológ gyűjteményeket, de tisztelem a szerző szándékát, és igyekszem majd értelmezni a koncepciót.

Végre lefordítják magyarra híres regényét, az „Ugróiskolát” is, amely a spanyol nyelvű avantgard-posztmodern próza legnagyobbja, s az benne az érdekes, hogy állítólag minden fejezet végén más-más befejezést kínál az olvasónak, mindenki szabadon megválaszthatja, melyik megoldást tartja a legjobbnak. Mostanában egyébként amiatt szorongok, hátha nem élem túl azt az időt (hónapok, évek?), míg napvilágot lát a regény magyarul, pedig én semmiképpen sem akarok meghalni az „Ugróiskola” nélkül. Néha meg attól is félek, hátha egy reggel majd akváriumban ücsörgő bölcs hüllőként ébredek fel. De talán nem is lesz ez olyan nagy baj, mindenkit arra buzdítok, hogy tartson velem, egészen más világ tárul fel, ha valaki nem ember, hanem axolotl.