Ha azt mondják nekem: iskola, akkor legelőször Anderson „Ha…” című filmje jut eszembe, melyben a diákok géppuskával halomra lövik korlátolt tanáraikat. Aztán – akár a puskaropogás –, sorra robban a többi emlék: kibírhatatlanul unalmas matekórák, provokatív szópárbaj a bornírt magyartanárral, részeg cigarettázás a mosdóban, egy szőke bakfis utáni fájdalmas sóvárgás, és persze a balatonszárszói géniusz halálos jambusai.

Az iskola számomra egy dekadens nagyregény nyersanyaga, francia korhelyírók túlfinomult módszerével megragadható reminiszcenciák panoptikuma, ahol édenkert és pokol percenként váltakozott. De az általános nyolc osztály csak feledhető előjáték. Éretlen barátságok, szocialista ünnepek és szavalóverseny a vörös posztóval kibélelt kultúrházban, csocsómeccsek a napköziben, Kylie Minogue csirkehangja a Teslából, meg egy telt ajkú frissdiplomás tanító néni formás keblei, kinek húsdomborzatán kéjesen legelész a kölyöktekintet.

Aztán a legendás gimnázium. A kamaszkor pattanásos, minden intim mondatra elvörösödő, mégis piszkos fantáziákkal teli katlana. Egy jegenyemagasságú barna hercegnő keringője a gimibál forgatagában. Hosszú és értelmetlen vallomások ődominasága frigid combjaihoz. Az osztálykirándulások tartós kábulata, éjszakai fürdés alsónadrágban a májusi Vadása hullámaiba bódulva. Szánalmas korpaszigetek a kék iskolaköpeny gallérján, és egyéni hangú dolgozat Pilinszky Négysorosáról, melyet a tankönyveken edzett fantáziátlan tanár néni heveny lázadásnak minősít. Mit tetszik mondani? Hogy Csokonai poétakínja csupán egy magatartásforma? Éppen nekem akarja ezt beadni, akinek meghatározza lelki fejlődését az alanyi líra? Menjen a …ba. (Kitöltendő tetszés szerint.)

Obligát közreműködés a középiskola diákéletében. Hetente provokatív riportok az iskolarádiónak, igazgatói figyelmeztetés, hangos botrány a tanáriban. Lógás az oroszórákról, céltalan séták sörrel öblítve a lombosodó parkban, három unikum az ízetlen menza helyett, hetekkel később néhány igazolatlan. Vég nélküli, szinte sportteljesítménynek minősíthető onánia a kollégiumi szoba sötétjében, pitymallatig ömlő röhögésviharok és bizalmas párbeszédek. Az első cigaretta fűszeres íze a zuhanyzó alatt, kellemes szédület, fél liter cseresznyepálinka egyetlen hajtásra, aztán egy tekintélyes rókatárgy szemrevétele a piszoárban.

Geldof arca, Waters keserű orgánuma és a Falfíling, depresszív világundor egy szocreál kocsma füsttengerében. A nagy szökés, éjféli expressz: Trabanttal a Balatonra, csobbanás a sekély vízben, aztán reggel hatra vissza a gyanútlanul ébredő kóterba. Egy szőke jégkirálynő forróságától megpörkölődve szenvedélyes randevúk a focipálya fűszőnyegén. Amatőr versgyártás felsőfokon, röpke kéj után elviselhetetlen féltékenység, végül a sztoikus trubadúrfájdalom.

A diáknapok kollektív rémtettei. Intenzív részvétel a nagyképű diákdirik kampányában, hajnalig tartó gitártépés, borgőzös filozopter eszmecsere minden idők legnagyobb költőzsenijéről. Az emlékezetes, blaszfém kérdés: szerintetek Attila is elment néha szarni? Olyan hihetetlen, hogy az Óda szerzőjéből is ez a röhejes barna bélsár kunkorodott elő. Pedig hát láttuk a Kék bársonyt, tudhattuk milyen a világ: az illatos pázsit alatt bűzös féreg foga rág. A gondolatrendőrség persze hallgat erről, de mi néhányan, részeg váteszek tudjuk az igazságot.

De mégis elperegtek az évek és már csak pár gyors kézfogás maradt, meg az aggodalmas magolás érettségi előtt. A vizsgabiztos szigorú tekintete és a megbékélések esendő pedagógusaimmal. Egy utolsó elbocsátó gesztus, cinikus mosoly a hazug vamp-nek távolodóban, mielőtt végleg kiléptem a kapun, a szörnyen fárasztó Gaudeamus igitur hamisan csengő vokáljára. És már nem volt erőm felmenni az iskola tetejére sem, hogy mint McDowell, halomra lőjem a felnőtteket. Bár megérdemelték volna, végül én magam is betagozódtam a nyakkendős hazugságba.

Ma már nincs is más dolgom, mint szembenéznem elbeszélésem nehézségeivel. S ahogy intertextuál arisztokratánk mondaná: „mindezt majd megírom még pontosabban is.”