Mindenki vár valamire vagy valakire. Ki a hetes buszra, ki Godot-ra, ki pedig a barbárokra. Ez utóbbi tevékenységnek hódol többek között John Maxwell Coetzee, Nobel-díjas dél-afrikai író hőse is „A barbárokra várva” (micsoda váratlan fordulat) című regényben. Ezzel persze koránt sincs egyedül az irodalomtörténetben (v.ö. Dürrenmatt Nagy Romulus-ával), de még a „valódi” történelemben sem…

Coetzee 2003-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, (a számunkra oly kedves) Kertész és Jelinek között. Ekkor egyetlen magyarul megjelent regénye „A barbárokra várva” volt, de (ahogy az lenni szokott) azóta megteltek a könyvesboltok polcai „Nobel-díjjal kitüntetett szerző” feliratú műveivel. Nyilván a könnyebb tájékozódás végett van a felirat, hogy tudjuk, mit kell majd gondolnunk olvasmányélményünkről. Sőt így valójában el sem kell olvasnunk a könyveket, hogy véleményünk legyen róluk, nyilván. (Bocsánat a rövid kitérő miatt.)

Szóval, ahogy az előzőekből is kiderül, nem frissen megjelent regényről írunk már megint, de hát nem olvashatunk el mindent azonnal, amikor megjelenik, Hamariberkenye módján. Számunkra és a barbárok számára most jött el az idő.

A barbárok. Ők valahogy mindig ott settenkednek a határban, a sövény mögött, néha meg már egyenesen a spájzban vannak. És akkor itt most beszélhetnénk a Capitolium libáiról, a magyarok nyilairól vagy a fránya tatárokról, akik azt ígérték, visszajönnek, estébé, estébé. A barbárok ugyanis fenyegetik az embert.

Dél-Afrikában volt egy politikai rendszer, amit úgy hívtak, hogy apartheid. Ez az apartheid egy eléggé kellemetlen diktatúra volt, ami a szegregáción alapult, vagyis a kisebbség faji okokra hivatkozva nyomta el a többséget. Ebben a tőlünk oly távol álló gondolatvilággal rendelkező rendszerben nem volt túl jó élni. Főleg azért, mert (mint említettük) diktatúra volt, és mint az ilyenek általában, az erőszak és a megfélemlítés eszközeivel dolgozott. Az eltérő bőrszínű többség okkal tartott a kisebbség irányítása alatt álló erőszakszervezetektől, ugyanakkor a szintén eltérő bőrszínű (merthogy egymástól tértek el) kisebbség okkal, ok nélkül, de tartott a többség számbeli fölényétől.

Ez egyfajta civilizációs csapda, amibe mi, emberek, valahogy hajlamosak vagyunk beleesni. Nem szeretjük azt, ami nagyon különbözik tőlünk, mert félünk az ismeretlentől, azonban még kevésbé szeretjük azt, ami csak kicsit különbözik tőlünk, mert nagyon ismerősnek tűnik, de mégse mi vagyunk. Ebből fakadnak az ún. fajelméletek, melyek szerint különbséget lehet tenni ember és ember között külső megjelenése alapján. És érdekes módon valóban lehet különbséget tenni – az elméletgyártók éppen ezt teszik –, csak éppen értelme nincsen.

Hát ennek a fajelméleten alapuló rendszernek a működési mechanizmusát mutatja be „A barbárokra várva”, amihez az ihletet (az apartheid rendszeren kívül) Konsztantinosz Kavafisz „Várunk a barbárokra” című verse adta. A költemény csattanója az, hogy a barbárok, akiktől félünk, valójában nem is léteznek – és ettől az élet nagyon nehéz lesz. Nehéz, mert a félelem legalább értelmet adott neki. Amíg rettegtünk a körvonalazhatatlan ellenségtől, addig tudtuk (tudni véltük), mihez tartsuk magunkat, amikor viszont a látszólagos ok megszűnt létezni, hirtelen szabadok lettünk. Ezzel a szabadsággal pedig nem tudunk mit kezdeni. A diktatúrák ettől a káros szabadságtól óvnak meg bennünket (mondjuk) a civilizáció nevében.

A regény nem pont arról szól, mint a vers, vagy legalábbis nem pont úgy szól róla. Érdemes elolvasni, mert bár titokzatos irodalmi szakkifejezéssel élve ez egy allegória, de azért könnyen megérthetünk segítségével valamit a világból. Például azt, hogy mi is hajlamosak vagyunk rettegve a barbárokra várni, legyenek azok négerek, romák, zsidók vagy kínaiak – pedig nem is vagyunk dél-afrikaiak. Ugye milyen különös az emberi természet?