Pálóczi-Horváth János, a SédNet ügyvezetője egyetemista kora óta foglalkozik számítástechnikával. Dolgozott a nagygépes folyamatszabályozási ágazatban, épített, tervezett számítógépeket, a Tungsramnak izzómérő műszert, kéziszámítógépet a győri gázóra-leolvasóknak – most pedig azon fáradozik, hogy az UPC által felbontott szerződés miatt kábelhálózat nélkül oldja meg a szolgáltatást ügyfelei számára.

Index: – A SédNet-be miért vágott bele?

PHJ: – Abban az időben (’90-es évek eleje) már látszott, hogy nehéz lesz olyan dolgot csinálni, ami el is adható, és van is értelme vele foglalkozni – kezdett változni a világ. Ehhez kapcsolódik, hogy nekiálltam a ’80-as évek végén rádióamatőrködni. Az AX 25-ös rádióhálózatra csatlakoztam. A rádió maximum 9600 bit/secundum sebességet tudott, úgy, hogy kis kézirádiókon keresztül oldottuk meg az adatátvitelt. De valódi világháló volt, programokat letölteni, levelezni lehetett vele. Fizikailag úgy nézett ki, hogy a számítógéphez kapcsoltunk egy rádiómodemet tartalmazó mikroszámítógépet, és ez vette a rádiójeleket. Valójában akkor érzékeltem azt, hogy micsoda nagyszerű dolog egy világhálózatot használni. A web-et gyakorlatilag ’93-ban láttam, itt az egyetemen. Ezt szó szerint kell érteni, hiszen mind a 19 darab web-oldalt, ami létezett. Ekkor szembesültem azzal, hogy ebből nagyon nagy durranás lesz, így aztán 1994-ben elkezdtem keresni, miként lehet az internettel foglalkozni. Nem volt egyszerű, mert a rendszerváltás után jártunk, a szabályzók nem működtek, gyakorlatilag fél évig tartott, míg megtaláltuk, hogy ebben a kérdésben kihez lehet és kell fordulni. De végigjártuk az útvesztőket, így a SédNet lett a térség legelső internet-szolgáltató cége. A bérelt vonalra pl. csak másfél év után tudtunk igazi szerződést kötni a Matáv-val. Addig is volt vonalunk, fű alatt, de a szerződés csak másfél év múlva készült el. Senki nem tudta, hogyan is kell ezt engedélyezni, csinálni…

Index: – Hány ügyfélnek nyújtottak akkor szolgáltatást?

PHJ: – Talán 10 ügyféllel kezdtünk, aztán szép lassan kezdtek emelkedni a vonalszámok – most már ezres nagyságrendben kell gondolkodni. Egy új szakmába vágtunk bele – igyekeztünk jól csinálni, sok pénzt invesztáltunk a cégbe, és az ügyfelek visszajelzései alapján azt érzem, hogy elég jól dolgozunk – a lehetőségeinkhez képest. Mert ez a cég nem úgy jött létre, hogy a külföldi vállalatok idegurítottak 100 millió forintot, hanem tényleg a nulláról kezdtük.

Index: – Honnan szerezte meg az ehhez szükséges tudást?

PHJ: – Ezt sokan kérdezik. Igazából sose tanultam erről, az alapok adottak voltak, emellett a részletekre szükséges mindig ügyelni, és a használat is sok mindenre megtanítja az embert. Természetesen a szakmai lapok is fontosak, de megfelelő érzékkel kell tudni szelektálni a számos információ közül. Szerintem a legfontosabb, hogy használni kell gépet, a rendszert, a programokat. Én az első LINUX-omat fel se tudtam rakni, ültem az üres képernyő előtt, egy egyetemista sráccal oldottuk meg a problémát – onnantól minden ment, mint a karikacsapás. Persze az akkori LINUX telepítése nem volt gyerekjáték.

Index: – Augusztus vége után véget ért a kábeles szolgáltatásuk Veszprémben. Mi is van most a SédNettel?

PHJ: – A történetet messziről kell kezdenem. Azt hiszem, Bors József vetette fel azt a kérdést 1997-ben, hogy miként lehetne egy veszprémi léptékű belső (intranet) hálózatot létrehozni. A válasz kidolgozására létrejött egy ad-hoc bizottság. A bizottság tagja volt a Kábelkom is, így felmerült a lehetőség, hogy kábelen biztosítani lehetne a megfelelő infrastruktúrát. Ekkor jött az az intelligens város pályázat, amely adott egy keretet az egész elképzelésnek. Mi megrendeltük azokat az eszközöket, amelyek szükségesek voltak az új típusú szolgáltatáshoz – valójában a SédNet tesztelte, illetve rajtunk tesztelték ezeket –, úgyhogy megint teljesen új vizekre eveztünk. 1997-ben nagyon szűk körben elindult a kísérleti üzemeltetés – és ezek után következett be a „hogyan sikáljuk el az intelligens város kezdeményezést” című mutatvány, ami kihúzta a talajt a belső hálózat alól. Gyakorlatilag kényszerhelyzetbe kerültünk, a gépek megvoltak, tehát elkezdtük a kábelen történő szolgáltatást. Eleinte természetesen ráfizetéssel, de idővel egyre több ügyfél csatlakozott a rendszerre. Ez így is ment egészen addig, amíg a részben önkormányzati tulajdonú Kábelkomot 2000-ben át nem vette az UPC.

Index: – Ez mit változtatott a helyzeten?

PHJ: – Eleinte gyakorlatilag semmi. Nekünk volt egy 1999-től 2001-ig tartó szerződésünk a Kábelkommal, amelyben rögzítettük, hogy a szerződés automatikusan meghosszabbodik két évre a lejártakor, ha semelyik fél sem ellenzi. Tehát 2003-ban kellett tárgyalni a lejárt szerződés új feltételeiről. Ez a folyamat eltartott egészen 2005 tavaszáig. Mi kényszerhelyzetben voltunk és vagyunk. 2003-ban az UPC az új szerződés egyik feltételeként azt határozta meg, hogy a kábelhálózat használatáért a SédNet felhasználónként 6.250 forintot fizessen neki – a mi legolcsóbb díjcsomagunk akkor 5.625 forint volt. Abban az időben ez hatalmas érvágást jelentett nekünk. Próbáltunk mi levelezni, egyeztetni – nem ment. Az iskolák például 3750 forintot fizetnek nekünk az internet használatáért – nem kell magyaráznom, hogy mennyire rentábilis számunkra ez az üzlet. 2004 őszén átépítettük a hálózatunkat – annak a közösen elfogadott szerződéstervezetnek megfelelően, amit az UPC vezetői már véglegesen és elfogadásra alkalmasnak tekintve elküldtek számunkra. Az új konstrukcióban körülbelül 5000 lett volna az UPC-nek fizetendő összeg – részünkről, felhasználónként. Ezután azt az információt kaptuk, hogy az UPC ügyvezetője alá is írta az új szerződést, majd kiderült, hogy nem így van – az ügyvezető elment, nem írta alá. 2005 elején az UPC új ügyvezető igazgatója elküldött nekünk egy új szerződéstervezetet, amelyben az szerepelt, hogy 6250 forintot kérnek végpontonként. A levélváltás után úgy kellett döntenünk, hogy aláírjuk, mert ügyfeleinknek szolgáltatnunk kell. Ezek után kaptunk egy új levelet, hogy fizetési elmaradásunk van az UPC-vel szemben, és ezzel a hivatkozással lezárták az ügyet – felbontották, megszüntették a meg sem kötött szerződést.

Index: – Nem lehetett volna még egyeztetni?

PHJ: – Sajnos nem. Hozzá kell tennem, hogy az új ügyvezetőt soha nem láttam, a régi ügyvezetővel kétszer ültem le, de ezeket a találkozókat sem lehet beszélgetésnek nevezni. Gyakorlatilag a nagyobb cégek eldöntik, mit csinálnak, és nem érdekli őket, hogy más mit szeretne. Ehhez hozzá kell tennem, hogy 2004 ősze és 2005 tavasza között az összes internet-szolgáltató cég távozott az UPC hálózatáról. Gyakorlatilag belátták, ki az erősebb – mi nem akartuk belátni.

Index: – Mi lesz a felhasználókkal?

PHJ: – Őket levélben értesítettük, hogy tömeges méretben kompatibilis szolgáltatást nem tudunk nyújtani, mert infrastruktúrát nem birtokolunk. De mindenképpen szeretnénk tudatosítani, hogy a SédNet nem szűnt meg. Ami infrastruktúrán jelen vagyunk, az a telefon, tehát ott nagyon kedvezményes áron, ráfizetéssel adtunk áttérési lehetőséget az ügyfeleknek – a baj az, hogy az nem szélessávú. Az e-mail címek továbbvihetők, díjmentesen fenntartjuk azokat az ügyfelek számára. Persze nem adjuk fel, mikrohullámon igyekszünk tovább folytatni a szolgáltatást – a levegőt még nem sajátította ki senki. De teljes hálózat kiépítése hosszú folyamat lesz, a megmaradó ügyfélkörünknek biztosítani kell a szolgáltatást – ez az első feladatunk –, és folyamatosan fejleszteni a mikrohullámú adatátvitel lehetőségét. Nem szeretnénk azt, hogy egy antennára ötvenesével, százasával kapcsolódjanak a felhasználók, mert úgy lehetetlenség akár működést, akár minőséget garantálni, kvázi pont-pont kapcsolatokat akarunk létrehozni – mikor két, maximum három antenna néz egymással szembe. A több megás sávszélességet enélkül lehetetlen biztosítani.

Index: – Gondolom, az UPC-s ügyet ezzel nem tekinti lezártnak…

PHJ: – A Gazdasági Versenyhivatalnak átnyújtottuk az üggyel kapcsolatos iratokat – úgy érzem, ez kötelező is, hiszen jelezni kell azt, hogy ha valaki 6250 forintnyi bruttó összeget követel tőlünk úgy, hogy közben 5490 bruttóért szolgáltatja ugyanazon a hálózaton az internetet. Lehet, hogy a történetnek számunkra nem lesz jó kimenetele, mert a törvényt el tudom olvasni, értem is, de más is el tudja olvasni, és nem csak fordítva, de akár merőlegesen is értelmezheti… Amikor valahova jogászok kerülnek, ott már baj van. De nem hiszem, hogy mindez a versenyszellemnek megfelelő hozzáállás. Csak az a baj, hogy ezeknek a procedúráknak nincsen belátható időn belül végük.

Index: – Hogyan juthattak el eddig a helyzetig?

PHJ: – A kulcskérdés az infrastruktúra. Sajátos módon éltem meg a rendszerváltást, láttam, hogy az állami vagyon hogyan került magánkézbe. Aztán, amikor ezeket az infrastruktúrákat át kellett építeni, az önkormányzatok elkövettek egy szerintem óriási hibát. Volt szerencsém a hírközlési hivatal volt igazgatójának a tanácsadó testületében benne lenni. Ott az infrastruktúra-szolgáltatók panaszkodtak arról, hogy tűrhetetlen az a sáp, amit levesznek tőlük az önkormányzatok. Nem az volt a baj, hogy a kábelkiépítésnél az önkormányzatok 10 milliós nagyságrendben kértek – zöldkár stb. címen – pénzt az infrastruktúra-szolgáltatóktól, hanem hogy egyet elmulasztottak: az akkor kiépülő infrastruktúra-hálózat mellett sajátot vagy a pénz helyett más szolgáltatóktól jogot szerezni az infrastruktúra egy részének használatára. Ebben az esetben lehetett volna esély legalább a településen belül egy valós költségért igénybe vehető, közösségi célokra is használható hálózat kiépítésére.
A másik ok a globalizáció, és ennek összes negatív hatása. De talpon maradunk, dolgozunk tovább...